„Az ötvenes éveimbe lépve leginkább úgy érzem magam, mint kamaszkoromban” – Új testben új lélekrezdülések

–

Az egyik barátnőm pár éve elkeseredetten mesélte, hogy a férje nagyon kedvesen, az arcát cirógatva megkérdezte tőle az ötvenedik szülinapja estéjén, hogy ugyan hová lett az a kislány, akit 25 évvel ezelőtt megismert. Persze miután ezt kimondta, próbált volna korrigálni, de már késő volt. Szegény nem sértésnek szánta, de valahogy mégis dráma lett belőle, és ha jobban belegondolunk, nem is ok nélkül. Mégis kinek tetszene, ha élete párja egyszer csak rácsodálkozna az életkorára?

Negyvennyolc voltam, amikor egy ismerősöm – aki egyidős velem – átküldött nekem egy képet Jennifer Lopezről, miután aznap délután az öregedésről és a kortalanságról beszélgettünk. Szerinte ugyanis valahogy így kell kinéznie egy nőnek ötven körül. Jaj! Első reakcióként azonnal elkezdtem szarul érezni magam, sőt még némi szégyenérzet is megtalált. Aztán replikaként, jobb híján, visszaküldtem neki egy képet Brad Pittről, hogy egy ötvenes pasinak meg valahogy így, de közben eléggé bántott a dolog.

Ugyanebben az időszakban egy társaságban az egyik ismerős férfi nagy hangon arról ömlengett, hogy Monica Bellucci még így, túl az ötvenen is mennyire szexi és dögös, és hogy őt bárhol bármikor… hiába ennyi idős már! Ez a Pisti Újpestről szintén túl volt már az ötvenen, és mondjuk úgy, nem hozta éppen a legjobb formáját, ám ennek ellenére szent meggyőződése volt, hogy egy hasonló korú nő vegye megtiszteltetésnek, ha ő még vonzódik hozzá, pláne szexuálisan. (Még akkor is, ha az illetőt éppen Monica Belluccinak hívják és a világ egyik legigézőbb dívájaként tartják számon.) Tudtam, hogy egyáltalán nem mérvadó a véleménye, de akaratlanul is magamra vettem, és eltöprengtem rajta, vajon egy nőnek ebben a korban milyen újabb billogokat kell a nyakába vennie? Mert történetesen, ha nem úgy nézek ki, mint Lopez vagy Bellucci, akkor a közmegítélés szerint már fabatkát sem érek?

Tényleg ikonná kell válni, hogy még valamire érdemes legyek, ha elmúltam ötven? Ha meg nem úgy nézek ki, hát inkább húzzam le a rolót?

Tudom, divat most a kortalansággal jönni, hogy többé nem tabu az öregedés, a menopauza, a hüvelyszárazság meg a hőhullámok. Hála istennek! A magazinok címlapjait ellepték az olyan sztárok, véleményvezérek, akik büszkén vállalják a korukat, az ősz tincseiket, a megélt tapasztalataikat. Büszke vagyok rá, hogy aktív újságíró és főszerkesztő koromban én voltam az első, aki hazánkban – közel négy évvel ezelőtt – Pataki Ágit felkérte egy címlapfotózásra. Azóta szépen végigsöpört a hullám nálunk is, és szerencsére még mindig tart. 

Vagyis egy idősebb nő a címlapon többé már nem tabu, hanem egyenesen menő manapság. De vajon ezekben a választásokban mennyi a trend és mennyi a meggyőződés? 

Hiszen azt se felejtsük el, hogy az ötvenes nők köre a legerősebb vásárlói és fogyasztói célcsoporthoz tartozik.

Én is nap mint nap szembesülök ezzel. Nem véletlen, hogy bárhová kattintok, folyamatosan anti-aging termékeket és beavatkozásokat kínálnak nekem, az összes esztétikai szalon és menopauzavitamin hirdetését látom, miközben meghívást kapok a „Hogyan kell vidáman megöregedni” csoportba. Mintha a változást nem érzékelném eléggé a saját bőrömön is. Ez a változás pedig elkerülhetetlen, és a folyamat során bizony fájdalmakkal, lemondásokkal, veszteségekkel is meg kell küzdenem.

Tudomásul kell vennem, hogy a szia helyett már kézcsókolommal köszönnek nekem. Akármilyen orvoshoz megyek, az első kérdések között mindig szerepel, hogy még menstruálok-e, ha pedig ruhát akarok venni, hát nem is tudom, mi lenne a nekem, de főként a koromnak való viselet. A kollagénállományom vészesen csökken, semmilyen melltartó nem kényelmes többé, pocakom lett, a nyakamon megszottyadt a bőr, és még a hormonjaim is ellenem dolgoznak. Szóval van mit feldolgoznom, megemésztenem, ráadásul a társadalom, a közvélemény sem sokat segít ebben. Mert csakis arról beszélnek, hogy hogyan is kellene megöregednem.

Vannak, akik szerint az ötven az új harminc, mások szerint innentől kezdve ideje visszavonulni és szerényebb életet élni. Na igen, hát én is érzem, hogy valami véget ért, de azt még nem tudom, mi is következik majd, s azt sem, én hogyan álljak a dolgokhoz.

Kezdjek el olyan keményen edzeni, mint még soha? Térjek át egy szigorú diétára? Igyak mindennap kollagénturmixot, menjek el ráncfelvarrásra? Próbáljak meg minden erőmmel ellenállni, és úgy viselkedni, mintha ez az egész meg se kottyanna nekem? Vagy inkább adjam meg magam, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, esetleg tudomásul se vegyem az egészet, mígnem egy nap arra eszmélek majd, hogy egyszer csak néni lettem?

Ha igazán magamba nézek, azt szeretném, ha békén hagynának engem az újfajta változásaimmal együtt. Ha hagynák, hogy úgy éljem meg mindezt, ahogy én akarom, ahogy én tudom.

Majd én eldöntöm, hogy őszhaj-nagykövetté, pörgős ötvenessé vagy megkeseredett asszonysággá válok – hogy több skatulyát ne említsek.

Jó lenne úgy énekelni a saját dalom, ahogy az nekem jó, miközben senki nem kérdezi, hogy ugyan hová lett az a lelkes kislány, aki egykor voltam. Miért kellene ennyi idősen is szexi és fiatalos attitűdöt nyomatnom, ha a valóságban reggelente már sajgó háttal ébredek? Hiába jó a genetikám, nem vagyok J.Lo, és ne is lobogtassák őt előttem példaként! Elismerésem neki, tényleg lenyűgözően néz ki, de jelen pillanatban nem érdekel, hogy mennyi munkát és kollagénszálat tett bele a tökéletes megjelenésébe. Sőt! Igazából bosszantanak ezek az elérhetetlen ideák és ikonok, akik a hollywoodi norma szerint még mindig a valós koruknál jóval fiatalabb karaktereket játszanak a filmekben, közben pedig szüntelenül önmaguk elfogadásáról papolnak. 

Ha hasonlattal kellene élnem, hát azt mondanám: az ötvenes éveimbe lépve úgy érzem magam, mint egykor kamaszként. Abban az időszakban is teljes transzformáción mentem keresztül testileg-lelkileg és mentálisan is. És persze szinte semmilyen ráhatásom nem volt a dolgokra. Csak néztem, mint Rozi a moziban, és bizony elég sok idő kellett hozzá, hogy mindent feldolgozzak.

Az átmenet a gyerekkor és a felnőttség között éppoly bizonytalanná tett, mint a mostani szakasz a középkor és az öregkor között. És akkor is mindenki jobban tudta nálam, mi is a jó nekem.

Pedig nincs általános recept egyik időszakra sem, soha nem is volt. A pubertáskorszakot is mindenki másként vészelte át, élte túl. Egyesek kirobbanó formában voltak, mások mély letargiába estek, vagy épp lázadtak. Nekem göröngyös út jutott. Tizenöt évesen estem át életem meghatározó traumáján, amikor egy éjjel megtámadtak és megerőszakoltak. (Erről ITT írtam korábban.) Ennek ellenére rengeteg jó és boldog emlékem van abból az időszakból, éppúgy, mint bárki másnak. Bármilyen reménytelennek tűnt is néha a kamaszkorom, azért így visszagondolva egyszerre volt mámorító és félelmetes tapasztalat felfedezni az előttem kinyíló új világot.

  

Ötvenes éveim elején is pontosan ezt érzem. Előfordul, hogy megijesztenek a testem változásai, a környezetem reakciói, vagy a társadalom hozzáállása, de semmiért nem adnám például a mai eszemet. Vagy a bátorságomat, amit az évek során megszereztem, és már használni is tudok. A tudatosságomat, amivel, ha nem is mindig, de elég gyakran élek. A szabadságomat, amelynek a megtapasztalása olyan örömmel és elégedettséggel tölt el, akárcsak a tinikori szerelmek. És, ha ez még mindig nem lenne elég pozitívum, itt van a ráadás: csakúgy, mint akkor, most is ezerszázalékosan tudom, hogy ennek a sorsfordulatnak a végére is sokkal erősebb és teljesebb leszek.

Balogh Edina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / wundervisuals