Amikor egy filmesről kell írnom, az első dolgom, hogy felmegyek az IMDb-re (a világ legjobb filmes adatbázisába), és ott ragadok egy-két órára. Ha például Ben Affleckre keresek rá (akinek amúgy minimum a fél életművét ismerem, hiszen majdhogynem az indulása óta „real time” követem), akkor először is egy olyan montázst tolnak az arcomba, ami áttekinti az eddigi pályáját, minden szerepéből pár másodperces részleteket felsorakoztatva. Szerintem nem kell ahhoz Ben Affleck-rajongónak lenni, hogy az ember ettől elhallgasson egy percre: ez azért nem semmi. Nem akármilyen karrier. És ki hinné, milyen sokféle arca volt, pedig nem úgy él az emlékezetünkben, mint a nagy átváltozóművész.

Rá kell ébrednem, hogy szeretem Ben Affleckben azt, hogy ő egy zűrös csávó. Ordít róla, hogy tele van fájdalommal, jó sokszor került is bajba emiatt (lásd függőségek). Időről időre megkísérelt kimászni belőle, megpróbált egy rendes, szép családot alapítani, klasszikus hollywoodi karriert építeni szépfiúként, de ezekbe mindig belebukott, rendre előjött belőle a valódi természete, a pusztító szenvedély. Most először érzem rajta, hogy talán sikerült tisztába jönnie magával. Talán mostanra tudta megszelídíteni a benne tomboló sötét energiákat (könyörgök, ne nevezzük démonoknak), és eljutott oda, hogy szakmailag és emberileg is vállalhassa önmagát.

Persze nem az ujjamból szoptam ezt, és nem vagyok orákulum sem. Abból vettem le, amit nyilatkozik, ahogyan beszél, amilyen munkákat vállal és amilyen teljesítményt nyújt bennük, és igen, azért abból is, ahogyan a legutóbbi lesifotókon fest. Basszus, nem könnyű út volt – annál értékesebb lehet megérkezni a fennsíkra.

Azt mondta nemrég a CNN riporterének, Melissa Knowlesnak:

„Csaknem ötven filmet forgattam eddig (szám szerint negyvennyolcat), és ezek közül tízre nem is szívesen gondolok vissza, húsz van, ami bizonyos szempontból sikerült, más szempontból nem annyira, és marad nagyjából tíz, amire igazán büszke vagyok.

Nehéz szakma ez, mert nemcsak egy csomó embernek kell együttműködnie, amiben van egy adag alkímia, de az is közrejátszik, hogy sikerül-e elkapni a korszellemet, akarják-e az emberek éppen akkor a te filmedet nézni, milyen légkör uralkodik felettünk. De azt kell mondanom végül, hogy a sikereimből nem sokat tanultam, viszont a kudarcaimból igen. Hiszen, ha minden jól megy, miért akarnál változtatni? Csak amikor nehézségekbe ütközöl, akkor tudsz fejlődni és tanulni, akkor tudod magad elszámoltatni azzal, amit nem szeretsz az életedben. Szóval fájdalmas dolog ugyan, de megkapod érte a jutalmad.”

Hát erről beszélek. Ezt a nyilatkozatot egyébként a tavaly bemutatott A visszaút című film kapcsán tette (és mivel ez a Covid évében történt, a filmet csak az HBO-n lehetett, és lehet most is megnézni), amiben egy alkoholista kosárlabdaedzőt játszik, akinek a lába alól a gyereke elvesztése után csúszik ki a talaj. Ennek kapcsán állt ki a nyilvánosság elé a saját függőségével, és azzal, hogyan jött ki belőle, és egyáltalán miért csúszhatott bele (már nem először).

A cikk a hirdetés után folytatódik!

„Alkoholista vagyok, egy felépült alkoholista – mondta. – Tudom, hogy ez most olyan különlegesnek tűnik, de Bradley Cooper is megcsinálta a Csillag születiket, és Robert Downey Jr.-ról is lehet tudni, szóval hosszú hagyománya van annak, hogy színészek egy szerepen keresztül beszéljenek az alkoholizmusokról,

vagy bármilyen más függőségükről és viselkedési zavaraikról, mert a saját tapasztalat segít a munkában, hiszen jobban érted, amit játszol.

Én is erre az alakításomra vagyok a legbüszkébb az egész eddigi pályámon, mert ahogy öregszem, egyre jobban hozzáférek a valódi érzéseimhez, és persze az élettapasztalat is jobb színésszé tesz. Az ember próbál azonosulni a szerepével, de például az Armageddonban, ahol egy űrhajó kapitányát játszottam, ez elég nehezen ment. A visszaútban kicsit könnyebb volt.”

A visszaút című filmben

Diane Sawyernek, Amerika egyik legnagyobb televíziós műsorvezetőjének pedig arról beszélt őszintén, hogy az alkoholizmus tulajdonképpen családi vonás nálunk: a nagyanyja öngyilkos is lett végül, de az apja és a nagynénje is alkoholisták voltak, ami miatt ő már a húszas éveiben küszködött az alkohollal és a depresszióval is, ennek révén pedig egy csomóféle antidepresszánson élt. Aztán 2001-ben úgy érezte, sikerült megszabadulnia a függőségétől, és elkezdett újra úgy élni, mint az átlagemberek: egy-egy pohár bort elfogyasztani a vacsorához. Sikerült is neki nyolc évig – állítja. Aztán megint egyre több kellett, míg el nem jutott arra a szintre, hogy már csak akkor tudta abbahagyni, amikor teljesen kiütötte magát, és reggel a kanapén ébredt. Ráment a házassága.

Többször is megfordult a rehabon, de rájött, hogy ezt már nem tudja visszacsinálni. Muszáj volt elölről felépítenie magát, és ehhez jött jól A visszaút című film – persze akkor, amikor már teljesen józanul tudta leforgatni. „Nem voltam részeg, de úgy éreztem magam, mintha az lettem volna, mert emlékeztem rá, hogy milyen” – mondta Sasha Baron Cohennek, akivel a Variety Actors on Actors sorozatában beszélgetett, arra a kérdésre, hogy sosem italozott-e a jelenetek előtt, mert annyira hiteles.

„Bizonyára, ha egy olyan színész játssza ezt a szerepet, aki nem volt alkoholista vagy függő, az nagyon illusztrálni, demonstrálni, látványosan megmutatni akarta volna ezt az állapotot, de az én tapasztalatom az – különösen az alkoholizmus késői időszakából –, hogy az ital csak egyre jobban magadba húz, leválaszt a külvilágtól és elszigetel. Egy rituális élmény – szemben azzal, ahogy sokan ábrázolnák, mint valami őrült, harsány részegséget.”

És arról is mesélt ekkor, miért jelentett neki sokat ez a szerep:

„Visszavezetett ahhoz, amiért valaha színész lettem, amikor még nem volt szó karrierről, vagy arról, hogy mások mit fognak szólni, vagy mi lesz az interneten…

[…] Ott voltak mellettem ezek a fiatalok, akik a kosárlabdázókat alakították a filmben, és mindannyian hihetetlenek voltak […], arra emlékeztettek, amikor még semmi más vágyam nem volt, mint megkapni egy szerepet vagy egy egysoros szöveget. Csodálatos volt, és rájöttem, hogy pontosan ezt akarom.”

Jelenet A visszaút című filmből

Nagyon úgy tűnik, hogy szárnyakat adott neki, mert sorban nyolc film vár rá a közeljövőben. Ezek egy részét már leforgatta, egy része még csak az előkészületeknél tart, de az biztos, hogy jól be van táblázva, és elég fontos alkotók gondolkodnak benne. Olyanok, mint George Clooney (rendezőként) vagy Robert Rodriguez.

De saját projektből (amit maga ír és/vagy rendez) is több van. A következő bemutatója valószínűleg Az utolsó párbaj című kosztümös film lesz, amit gyerekkori barátjával, Matt Damonnal közösen írtak, és együtt is szerepelnek benne – Ridley Scott rendezésében. Emellett előkészítés alatt van egy olyan filmje, amit a True Detective írójával, Nic Pizzolatóval jegyeznek, ami az amerikai hadseregnek egy különleges egységét mutatja be a második világháborúban, sőt egy Agatha Christie-klasszikust, A vád tanúját is készül leporolni. 

Ha még nem mondtam volna, Ben Afflecket eddig sokkal jobb rendezőnek tartottam, mint színésznek, az pedig köztudott, hogy az első Oscar-díját forgatókönyvíróként kapta a Good Will Hunting című filmért. (A másodikat pedig producer-rendezőként a legjobb film kategóriájában Az Argo-akcióért.) Színészként valóban most kezd igazán beérni, amikor a szépfiúszerepeket maga mögött hagyhatja. 

Jelenet a Good Will Hunting című filmből

„Többet tanultam a színészetről a rendezéseim révén, mint a színiiskolában vagy a színészi munkáim által, mert a másik oldalról nagyon értékes rálátást nyerhetsz arra, hogy mi működik, mi nem, vagy a vágóasztalnál abból, hogy csak hallgatod a hülye hangodat – mondta Sascha Baron Cohennek. – Én azt gondolom, hogy felnőttként sokkal jobb színésszé váltam az emberi tapasztalatok által, mert sokkal több dologhoz tudok nyúlni.”

Egyébként meg minden tudást az életben szerzett, nem iskolapadban:

„Úgy tanultam meg rendezni, írni és játszani, hogy azokat figyeltem, akik jobbak nálam, és ebből nem csináltam egokérdést.

Sosem az érdekelt, hogy ha film végén az lesz kiírva, hogy rendezte: Ben Affleck, akkor minden ötletnek tőlem kell származnia. A filmbe a legjobb ötletet rakjuk bele, és én eleve abból indulok ki, hogy valakinek biztos van egy jobb ötlete az enyémnél – ez rendre be is igazolódik, irtó jó dolgokat kapok a kollégáimtól.”

Forrás: Getty Images/Kurt Krieger/Corbis

Úgyhogy a 49. születésnapja alkalmából azt kívánom neki, hogy most már csak örömteli munkát végezhessen – akkor is, ha ezekbe is be fog csúszni egy-egy kudarc, mert az elkerülhetetlen. Az IMDb-n összeállított életműösszegzésből is az derült ki, hogy tele van bátorsággal, kreativitással, kísérletezőkedvvel, és öniróniával, ami az egyik legszimpatikusabb tulajdonsága. Nem kellene aggódnia a jövő miatt, de persze ezt még belőle sem lehet kiirtani:

„Csak annyit érsz, amennyit az utolsó munkád, egyszer mindenkinél elhallgat a telefon… ezt hallod mindenhonnan, és az idegesség folyton benned van. A legnagyobb meglepetés az volt számomra, amikor találkoztam élő legendákkal, valódi szuperhősökkel, olyanokkal, akik mögött elképesztő teljesítmény állt, és mindannyian bizonytalanok voltak magukban, tele voltak kételyekkel, és fogalmuk sem volt, hogy csinálják meg a következő filmjüket. Én meg azt gondoltam magamban: hogy lehet ez? Hiszen mindent tudsz róla! Te írtad a szótárat hozzá!

De ma már tudom, hogy van bennünk egy bizonytalanság, ami sosem múlik el. És ha eljutsz arra a helyre, ahová akartál, akkor az már nem érdekes többé, nem elég jó.

A karrieremnek ezen a pontján már én is öregnek érzem magam. Negyvennyolc éves vagyok – már nem az a huszonöt éves srác. Most már azok a karakterek érdekelnek, amikben több az élettapasztalat, és azok a drámák, amikkel azonosulni tudok. Nem tudnék többet olyan filmben részt venni, amit unok, vagy amit utálok. Egyszerűen nem éri meg, hogy azt az időt elvegyem a gyerekeimtől. Most már csak olyan munkában szeretnék részt venni, amik személyesen érdekelnek és adnak nekem valamit, és amiknek élvezem minden egyes napját. És az mozgat még, hogy olyan emberekkel dolgozzam együtt, akiket szeretek. Szóval az Armageddon-időket magam mögött hagytam.”

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Rich Fury/WireImage