„Ez a nő ötven felett már nem fogja be a száját” – Szeretnék nyilvánosan bocsánatot kérni Jennifer Lopeztől

–

A film első negyedében nem volt világos, miért ugrunk vissza 2019-be, miért vannak drámai zenei aláfestő betétek, hova akar kifutni egy dokumentumfilm, ami a címéből ítélve feltehetőleg J.Lo 2020-as, a Super Bowl félidejében előadott fellépéséről szól. Majd szép lassan világossá vált, hogy ebben a másfél órában sokkal inkább abba nyerünk betekintést, hogy az énekes-színész-táncos hogyan dolgozott meg a sikerért az elmúlt harminc évben, miként acélozta meg magát a nyilvánossággal és a kritikusokkal szemben, hogy

miért van a világ egyik leghíresebb nőjeként a mai napig megfelelési kényszere,

hogy hogyan száll szembe az őt lenyomni próbáló hímsoviniszta döntéshozókkal, és hogy milyen jelentősége volt nemcsak Lopez, hanem az egész latin-amerikai közösség számára a miami-i Halftime Show-nak. Higgyétek el, ez sokkal, de sokkal izgalmasabb, mintha csupán bevezettek volna minket a kulisszák mögé, hogy megmutassák, hogyan raknak össze egy szuperprodukciót egy dollármilliós eseményre.

 Rögös volt az út a csúcsig

Jennifer a New York-i Bronxban nőtt fel, és már gyerekkorában is rajongott a musicalekért, biztos volt benne, hogy az előadóművészet az, amivel foglalkozni szeretne. Az anyja azonban azt szerette volna, ha „rendes” szakmája lesz, így egy veszekedés alkalmával a fiatal Jennifer fogta magát, és elköltözött otthonról. Megrendítő az a rész, amikor

kertelés nélkül mondja a kamerába, hogy nem volt ritka, hogy az anyja „a szart is kiverte belőlük” a nővéreivel, ezután pedig maga Guadalupe Rodríguez vallja be, hogy távolról sem volt tökéletes anya,

de mindig a legjobbat akarta a gyerekeinek. Jennifer kezdetben táncosként, majd színészként és énekesként hódította meg a világot, és annak ellenére, hogy ontotta magából a nagylemezeket, filmeket, valamint 2012-ben a Forbes a világ legbefolyásosabb hírességének választotta, a nyilvánosság mindig B kategóriás művészként hivatkozott rá. Hogy ezt mennyiben befolyásolták latin-amerikai gyökerei, a közfelfogás szerint kalandos szerelmi élete, vagy a tény, hogy olyan, mintha ő lenne a két lábon járó Benjamin Button, aki az idő előrehaladtával egyre jobban néz ki, és aki a testét soha nem félt megmutatni, már vita tárgyát képezheti.

A dokumentumfilm több alkalommal is felidéz olyan eseteket, amikor Jennifer rasszista poénok áldozatává vált, vagy éppen azon élcelődtek a médiában, hogy hányszor ment férjhez, de egy riporter attól sem riadt vissza, hogy szemtől szemben megkérdezze, milyen érzései vannak a saját fenekével kapcsolatban. Teljesen mindegy volt, mit tesz le az asztalra, beskatulyázták a tehetségtelen, de jó nő szerepébe, akiből sikk lett viccet csinálni. Persze erre vélhetően sokan hozakodnak elő a szabatos mondással, miszerint „Aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha basszák”. De gondoljuk végig.

Ha valaki kőkeményen megdolgozik azért, hogy olyan teste legyen, amilyen, ha úgy érzi, hogy a művészi kiteljesedéséhez hozzátartozik, hogy megmutassa magát, ha úgy éli meg a nőiességét, hogy szívesen visel köldökig kivágott ruhákat, akkor azzal már automatikusan borítékolható, hogy nem tehetséges? Hogy őt nem szabad komolyan venni? Sőt, állandó gúny tárgyává kell tenni, figyelmen kívül kell hagyni a szakmai képességeit? Nem hinném.

Bevallom őszintén, nem tudom megítélni, hogy Jennifer Lopez valójában jó színész-e.

Mert mindig azzal az előítélettel ültem le a filmjei elé, hogy nem az.

A dokumentumfilmben sokat emlegetett A Wall Street pillangóit (Hustlers) viszont nem láttam, de mindenképpen pótolni szeretném, és már új szemüvegen keresztül nézni. Bár a kritikusok elismerően nyilatkoztak a színésznő teljesítményéről, végül a Golden Globe-díjat nem nyerte meg, és Oscarra sem jelölték, ami különösen nagy csalódás volt számára, ez jelentette volna ugyanis azt a fordulatot, amikor végre tényleg elismerik, és nem vonják kétségbe, hogy helye van a filmszakmában. Miközben egyik díjátadó gáláról utazott a másikra, ez alatt készült fel a Halftime Show-ra is, melynek különös jelentősége volt amiatt, hogy ezúttal egy latin-amerikai sztárt hívtak meg rá. Azaz kettőt: Shakirát és Jennifer Lopezt. J.Lo nem fél hangosan kimondani, hogy a világ legrosszabb ötlete volt kettejüknek egyszerre adni a lehetőséget. Nem azért, mert gondja lenne Shakirával, hanem mert milyen üzenete van annak, hogy azt a tizenkét–tizennégy perces műsoridőt, amit eddig egy, többnyire fehér előadónak adtak, most meg kell osztani két latina díva között? Nem elegendő bármelyikük is önállóan ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy ilyen műsort?

Lopez nem fél szembeszállni az NFL döntéshozóival, és nyomatékosítani, hogy ennek a műsornak üzenete kell, hogy legyen, különösen a bevándorlási krízis kellős közepén. Egyértelműen kijelenti, hogy a show nem szólhat kizárólag seggrázásról, hiszen az egész közössége nevében lép a színpadra. Aztán a Super Bowl előtti estén a legfelsőbb körből érkezik az utasítás, hogy nem lehetnek ketrecek a színpadon, mert kifejezetten politikai üzenetet hordoznak. Ennek ellenére másnap mégis leeresztik őket, hogy az énekesnő a kislányával és egy egész gyerekkórussal énekelhesse egy szőrméből készült amerikai lobogóban a Let’s Get Loudot. Értjük, ugye?

A filmből több alkalommal kiderül, hogy Lopez már nem fél kiereszteni a hangját, megtanulta elviselni a gyomrosokat. Miközben néztem, arra gondoltam, hogy míg én harmincévesen gyakran meghunyászkodva fogadom el a nemeket, és maradok csendben bizonyos helyzetekben, ahelyett, hogy felemelném a hangom,

ez a nő ötven felett már nem fogja be a száját.

Olyan magabiztossággal áll ki magáért és a számára fontos értékekért, ami nemcsak inspiráló, de megindító is. Bár kár tagadni, hajlamos vagyok a szentimentalizmusra. 

Jennifer Lopeznél biztosan van tehetségesebb színésznő, énekesnő, és talán táncosnő is. Biztosan van, aki még többet tesz a számára fontos ügyekért. Biztos van, aki megfontoltabban intézi a szerelmi ügyeit. Biztos létezik olyan, aki ügyesebben lavírozgat a karrierje és az anyai teendői között. Biztosan van, aki MINDENT jobban csinál, mint ő. Mindenesetre nekem a másfél órában sikerült teljesen más perspektívából ránéznem mindarra, amit a J.Lo-jelenség magában hordoz. És sajnálom, hogy eddig egy más szűrőn keresztül figyeltem mindezt.

 Krajnyik Cintia