A bizalom

Vannak olyan örök emberi alapmotívumok, melyek mindannyiunk életének szervezői. Evolúciósan a mieink, belénk kódolódtak az idők során. Jelenlétük észrevétlen, mégis nagyon erős. Közülük is kiemelkedik kettő: a bizalom és a valahová tartozás iránti vágyunk.

Az ember társas lény, a valahová tartozás iránti vágyunk ezért az egyik legmélyebb erő, mely hatást gyakorol ránk. Bár a modern világban fizikai túlélésünk már nem a csoporthoz kötött, pszichológiai értelemben az egyedüllét továbbra is ugyanolyan fenyegető. Ezért próbálunk meg a csoportunk lehető legjobb tagjai lenni.

A bizalom azt jelenti: hiszünk abban, hogy valaki fontos a másiknak, és akitől függünk, nem okoz fájdalmat nekünk, a javunkat akarja. A bizalom a csoportban és a világban való létezésünk fő alapja, hiszen a társainkban meg kell bíznunk; ez alakítja ki és erősíti a csoportérzést.

Életünk első és legmeghatározóbb ilyen csoportja, amelyben ösztönösen bízunk: a család, amibe beleszületünk. Fejlődésünk színtere azonban már születésünk pillanatában rendelkezik olyan „csoportszabályokkal”, amelyek később elvárások formájában hathatnak ránk.

Tuja vagy hamisciprus?

Ranschburg Jenő híres hasonlata volt a gyereknevelésről, hogy ha elvetünk egy magot a földbe, meg kell várnunk, hogy megnőjön, és kiderüljön, hogy ő bizony hamisciprus, és nem tuja. Mert csak akkor tudjuk olyan módon gondozni, ami az ő típusának a legmegfelelőbb, és ezáltal a lehető legszebb hamisciprus lehet belőle. Ha azonban tartjuk magunkat ahhoz, hogy ő tuja, és eszerint tápláljuk, nyomorúságos növény lesz belőle, de továbbra is ugyanaz a fajta. Tuja sohasem.

Az, hogy genetikailag valaki az én gyerekem, semmilyen módon nem garantálja azt, hogy ugyanolyan lesz, mint én. Vagy egyáltalán: hogy hasonlítani fog rám.

Attól, hogy én tuja vagyok, még ugyanolyan valószínűséggel lehet hamisciprus gyerekem is. Ez talán az egyik legfélelmetesebb és egyben legfelszabadítóbb gondolat a gyerekvállalásban: az az ember, aki érkezik hozzánk, bárki lehet.
Meg kell ismerni, össze kell vele barátkozni. Elvárások nélkül.

Gyakoribb, mint hinnénk

A pszichológus kanapéján elmesélt élettörténetek azt mutatják, a hamisciprus-tuja konfliktus a családokban sokkal gyakoribb, mint hinni szeretnénk.

Az elvárások közepette felnövő gyerekek pedig bár kezdettől fogva érzik, hogy ők hamisciprusok, mégis minden igyekezetükkel megpróbálnak tuják lenni. Hiszen ez a csoportban/családban maradás feltétele.

Szerepek és arcok

Az életben nem csak egyféle szerepünk van, a különböző szerepeink pedig különböző arcainkat hívják elő belőlünk. Azonban az, hogy ezeket mennyire mutathatjuk meg magunkból, nagyban függ a közegtől, amelyben élünk.
Társas kapcsolataink gyakran korlátok közé szorítják a valódi önmagunk megmutatását, hiszen ahhoz, hogy megtarthassuk a csoportban betöltött szerepünket, olyannak kell láttatni magunkat, aki képes erre. Elkezdjük hát előhívni azokat a valós vagy vélt oldalainkat, amelyek megfelelnek a csoport szabályainak és a felénk támasztott elvárásoknak.

Az elvárások és az el nem fogadás valódi tragédiája, hogy a gyerekek (és később: a felnőttek) végül (majdnem) azokká válnak, akiknek látni szeretnék őket. Családban, munkahelyen, párkapcsolatban. Hiszen aki megtanul „jó” tagja lenni egy csoportnak, az egyre „jobb” tagja tud lenni több csoportnak is.

És ha a családomban, ami – elvileg – a bizalom legnagyobb tere, sosem élhettem meg azt, hogy olyannak szeretnek, amilyen valóban vagyok, hogyan vállalhatnám ezt fel mások előtt?

Ahogyan a fenti idézet is megfogalmazza: a hamisciprusból semmilyen módon nem lesz tuja. Bármennyire is alkalmazkodom és tévesztem meg a környezetem a „tujaságommal”, a legnagyobb fájdalmam pont az, hogy később sem érezhetem azt, hogy úgy szeretnek, ahogy nekem jó. Hiszen ők a tuját szeretik, miközben én legbelül tudom, hogy hamisciprus vagyok.

Nincs más hátra, mint felvállalni önmagunk

Általában ennek a hiánynak a tudatosulása lesz az az elképesztően fájdalmas pont, amikor nem marad más hátra, mint elindulni a változás felé. A felismerés után azonban még nagyon hosszú az út odáig, hogy én is elfogadjam az újonnan megtalált/felismert önmagam. Mindeközben a folyamat óriási bátorságot is igényel, hiszen azzal, hogy „leleplezem” a valódi énem, a csoporttagságomat veszélyeztetem. Valamilyen szempontból: árvává válok.

Szintén Ranschburg Jenőé volt az a gondolat, amely erőt adhat mindehhez:

„Néha vállalnunk kell a kockázatot, hogy mások nem fognak szeretni minket, annak érdekében, hogy mi szerethessük magunkat”.

Ranschburg Jenő emlékére született ez az írás. Hálás vagyok, hogy ismerhettem.

 

Rácmolnár Lili pszichológus