Elvárások hálójában

A tanult viselkedésformáink jelentős részét nyilván és eleve azért tanuljuk, hogy az életben akkor – vagy később meg tudjunk felelni különféle elvárásoknak. Szépen is néznénk ki enélkül, nem is vesztegetném rá a szót. A kérdés az, milyen választ adunk ezekre a kihívásokra, és a személyiségünk egyéb részei hogyan képesek az összképet egy felelős, lehetőleg normálisan viselkedő felnőtté varázsolni.

Értelemszerűen minden ember hoz egy csomagot otthonról.

Aztán ahogy kijárja az iskolákat, utána pedig remélhetőleg dolgozni kezd, úgy tíz éven belül elég sok viselkedésmintával és személyiségtípussal találkozik. Szerénytől törtetőig, lassútól pengeélesig, becsületestől hitványig satöbbi. Ezek egy részét összeköti egy furcsa, szerintem pusztító, ám sok érdekességet rejtő típus: a megfelelési kényszeres. És akkor ezen a ponton definiáljuk már ezt egy picit, ha kérhetem.

Nem azokról beszélek, akik mennek előre, terveznek, gondolkodnak, viselkednek

Szóval csinálják a dolgukat, ad abszurdum, igazat mondanak. Ők is megfelelnek, és ha úgy tetszik, sok esetben kényszerülnek megfelelni a világ összes hétköznapi helyzetében.

A különbség az, hogy ők nem kényszeresen, minden élethelyzetben, akár mások kárára és mindenkinél szeretnének megfelelni, hanem pontosan ki tudják választani azokat a pillanatokat, amikor annak súlya van, értelme, kötelező…

Vagy mi magunk szeretnénk elérni, megfelelni, odaérni, stb. Ezt én inkább megfelelési ösztönnek hívom.

Mert a különbség itt van. Aki ösztönösen vagy intellektuálisan tudja, érti és érzi, mikor, hol, melyik helyzetben kell megfelelni. És mikor nem. Itt a lényeg. Hogy mikor nem.

Ez volna, ugye, a normális. Ugyanis a másik oldalon azok vannak, akik mindig meg akarnak felelni. A sorban állás közben is. A legegyszerűbb meetingen is. Otthon, reggel hétkor, egyedül is. Akik folyamatosan mintha pipiskednének, nyújtózkodnának valamiért, mintha nem lenne egyetlen higgadt pillanatuk sem (és talán nincs is) – róluk beszélek.

Akik eggyel hangosabban nevetgélnek a főnök poénján. Akik valahogy úgy igazítanak hajukat, hogy azt szinte kötelező legyen végignézni mindenkinek.

Aki vállig kikönyököl a kocsiablakon. Akinek egy köszönés közben is muszáj mindig nagyon jó csávónak lenni. Azok a kényszeresek, akiknek az egész napja erről szól. Ezer apró konfliktus a zebrától a hentespultig, ezer mesterkélt pillantás, mosoly, mozdulat vagy mondat. A mázzal teli fajta, tudod.

Az a minta, amit ők követnek, számomra pusztító és kerülendő minden formájában

Én – nagyjából 25 év felnőtt tapasztalatával – azt tudom mondani, hogy a jól működő, nyugodt, boldog és kiegyensúlyozott közösségek nem ezen az elven működnek, sőt nagyon nem. Ez a viselkedésforma – az én megfigyeléseim szerint – jellemzően együtt van jelen az önbizalom hiányával, és ebből fakad a folyamatos, állandó jellege.

Hogy nem bír egy pillanatra sem leállni, mert magának bizonyít egyfolytában.

Ez nem visz sehová szerintem

Illetve visz/vihet, egy olyan irányba általában, ami számomra minden tekintetben elrettentő. Lehet látni ilyen embereket – olykor megrázóan magas pozícióban is. És ott aztán akkor gyakorlatilag egy pillanatra sem lesz nyugalma soha senkinek. Nem fér össze ezzel az alaptermészettel, mert mindenhonnan fenyegetésként észlel mindent, és minden – az üzleti életben naponta felmerülő – konfliktust magára vesz, és a személye elleni támadásnak tekint.

Innentől kezdve pedig személyes harcává válik a győzelem. Nem részletezem. Nyilván elneveztem ezt a szűk csoportot is, naná. Ahogy mindent el szoktam. Nálam ők a „ki merre lát” típus.

El kell ugyanakkor mondani, hogy a megfelelés, mint motiváció természetesen nagyon jó irányban is használható, sőt hihetetlen motor. Ha „úgy” használják.

Nem egy, és nem tíz példát tudnék kapásból olyan emberekre, akiknek a megfelelés mindig versenyhelyzetet teremtett és jelentett. Sőt, akik olyan célokat tűztek ki maguk elé, amiknek meg akartak felelni, és nagyon is komolyan vették. Az eredményeik pedig magukért beszélnek. Nem a megfeleléssel – ha úgy tetszik, elvárásrendszerrel – van a probléma. Ez a legtermészetesebb velejárója az életünknek. Tiltakozni ellene vagy elégedetlenkedni, nagyjából annyira okos dolog, mint az oxigén ellen küzdeni.

A kérdés mindig csak az, hogy mit tekintünk mi, magunk ránk nézve kötelező elvárásoknak, minek akarunk mi megfelelni. A másik titok ugyanis ez.

Hogy nem csupán egy iskola van

Sőt, manapság lassan iskola sincs. Mindenki úgy viselkedik, ahogy akar. Azaz mindenkiről kiderül hamar, hogy mennyire értékeli saját magát. Hogy mennyire képes megérteni azt, hogy itt mindannyian beárazzuk magunkat szépen. Mindenki felmutat egy papírt így vagy úgy, akkor is, ha nem akar, saját magáról. És azon a papíron bizony ott lesz az, hogy ki mit vár el saját magától. Milyen elvárásai vannak saját magával szemben.

Mert mindig lehet hivatkozni a körülményekre. Mindig tudunk jobb és rosszabb körülményeket sorolni, bármelyikünkhöz képest.

A kérdés az, hogy mi mit várunk el, mivel elégszünk meg, milyen mércét állítunk saját magunk elé.

Ott dől el, ki a fasza gyerek a téren.

Doffek Gábor