WMNDove

Hétfő

Csörög az óra, negyed hat, saját testsúlyos edzenem kéne magam, van háromnegyed órám a gyerekek ébresztéséig, de ne már, hülye vagyok én, mit akarok lassan negyvenévesen, versenyezzen a tököm húszéves, zsenge testű kislányokkal, kinyomom a jelzést. Öt perccel később újra zörög a telefonom, félálomban vagyok, mégiscsak gumiseggre vágyom, és fele ekkora combokra, megemberelem magam, lenyomok egy brutál edzést, fogalmam sincs, hogy állok fel, már most cseppet túltoltam, pedig még el sem kezdődött a nap.

Reggelire eszem egy fél avokádót, elfogy a másik fele is, keresem az ízét, nincs neki. Benézek a hűtőbe, csipegetek pár szelet sajtot is, rohadt éhes vagyok. Kikészítem a terhességeim előtti nadrágom motiválásképp, térdig jön fel.

Ebédre roston sült csirke vár friss salátával, jólesik. Érzem, ahogy olvadnak le a kilók (nem), közben Rubint Rékát hallgatok YouTube-on, és – bár kurvára idegesít szegénynek a hangja, legalább azt ordítja valaki, hogy ne hagyjam abba.

Elfelejtek hatig enni, hat után nem szabad, bukom a vacsit. A gyerekeim kuglófot szeretnének, sütök egy fahéjas-csokisat, meg sem kóstolom, hős vagyok.

Kedd

Csörög az óra, fél hat. Felkelek, főzök egy kávét, semmi kedvem ugrabugrálni, különben meg felülni is alig tudtam az ágyban, úgy megdolgoztam tegnap a nem létező hasizmomat, ráadásul a gyerekek éjjel egyig szívattak, végtelenül kimerült vagyok. Jó, majd inkább este csinálom.

Eszem egy szelet vajas pirítóst, eszembe jut, hogy nem kellett volna megkennem vajjal, de mivel már úgyis mindegy, kerül még rá egy kis juhtúró és egy kis sonka is. Isteni finom, majd ebédnél visszaveszek.

Ebédidőben kiderül, nemcsak én diétázom, hanem a kolléganőm is, mindketten mosolygunk, eddig nem nagyon beszélgettünk, de most hirtelen nagy az egység, egész kedves, verbálisan motiváljuk egymást. Vágjuk a főtt tojást, porciózzuk a salátát, rátesszük a tonhalat. Elég jó lett, de rohadt éhes maradtam. Egyre többször kerülgetem a csokiautomatát, pont van még benne egy tejszelet.

Vacsorára kikészítem a nutella ízű proteinitalom, rittyentek a gyerekeknek sonkás-hagymás-parmezános tojásrántottát fehér kenyérrel. Nyilván le sem szarják, otthagyják a felét, és a maradék csokis muffinért hisztiznek.

Nagyon gyorsan mérlegek, kiegyezünk a döntetlenben, megéri az esti nyugit a fejenkéti egy-egy muffin – azzal a feltétellel, hogy megeszik a vacsorának legalább a felét. Brutál illata van a sütinek. Nézem a maradékokat, lenyomok egy három másodperces moralizálást, és arra jutok, ételt nem dobunk ki. A maradék rántottát leöblítem a nutellás lötyivel, na ugye, megy ez! Kéne tornázni, de tele a hasam, gondolom, a proteinitalnak ez a dolga, várok pár órát, hátha jobb lesz. Elalszom.

Szerda

Megint visít a vekker, megint negyed hat, tisztára mint az Idétlen időkigben, Bill Murray-nek érzem magam, semmi nem jó. Felkelek, lenyomom az edzést, megint túltolom, mert be akarom hozni a keddi lemaradást. Reggelire joghurtot eszem, hiányzik róla a méz.

Ciklus első napja van, cseppet feszkós vagyok, na meg éhes is. Otthon felejtettem az ebédem, nyilván a gyerekek tehetnek róla, most mi lesz? Ételt rendelek. Miközben kanalazom a thai levesem, hív a pasim, hogy ugrik a randink. Lakásfelújít és idegroncs, mert Sanyi, a két lábon járó fáziskereső villanyszerelő szakember cseppet nem azt csinálja, amit megbeszéltek, úgyhogy ott kell lennie neki is, nem lehet egyedül hagyni a szakerőt. Gyűlölöm Sanyit, de hála az égnek feltöltötték a csokiautomatát, úgyhogy veszek magamnak egy csokit, mogyoró is van benne, szóval tök egészséges, semmi baj.

Este semmit nem eszem, de megiszom egy liter vizet. Jön a Mikulás, tele az ablak édeségekkel, nagy a baj.

Csütörtök

Fogalmam sincs, mikor nyomtam le az ébresztést, de nagyon elaludtunk, keltem a lányokat, bugyiban futkosok a lakásban. Kisebbik lányom egy szál pelenkában rohangál körbe-körbe, indulnunk kéne, nem állok sehogy. Gyerek kezében fejetlen, csupasz csokimikulás, az enyémbe is kéne egy, mert a nagyobbik lányom épp pimasz üzemmódra váltott, és ezt rohadt nehezen tolerálom. Rettentően stresszes a kezdés, kimarad a reggeli, de az egyik kicsi mikulást bedobom titkokban a táskámba.

Ebédre az előre kimért és bekészített salátámat eszem. Rohadt büszke vagyok magamra, amiért ilyen jól bírom az önsanyargatást, és megint érzem, hogy karcsúsodom, úgyhogy legalább annyira parádésan vonulok végig a folyóson – egyenes tartással és egymást keresztező, furcsa léptekkel –, mint Adriana Lima a legújabb bugyibemutatón, szárnyakkal a hátán.

Még két kiló mínusz, és akár plus size-modell is lehetek… nyaktól lefelé.

Este nem eszem, randim van. A pasim meglep egy doboz (százezer kalóriás) mandulás teasütivel a menő, olasz fajtából. Azt mondja, szeret.

Péntek

Reggeli helyett megpróbálom legalább combközépig felrángatni a régi nadrágomat, sikerül. Ugye, mennyit fogytam?! Kicsit rosszul érzem magam a tegnapi sütikézés miatt, úgyhogy reggelire kígyóuborkát rágcsálok, napközben pedig csak levesezem. Állati büszke vagyok, közben szerintem elég rosszul festek. Délután hazafelé megtalálom a ripityára tört csokimikulást… a táskám bélése csupa csoki, mekkora marha vagyok, hogy nem ettem meg!

Este a pasim hív, csacsogunk kicsit. Majdnem elcseszem az esténket, mert bedobom az atomot, és megkérdezem, látszik-e, hogy fogytam. Kínos csend a vonal másik végén, szegény szeretne jót mondani, és meg is ugorja a lehetetlent. Elhadarja, milyen jó fenekem van, és mennyire tetszem neki. Hálásan felsóhajtok, és ahogy letesszük a telefont, előkerül a vágódeszka, majd a libazsírban konfitált, kakukkfüves szűzpecsenye is, jó kis puha fehér kenyérkével. Azonnal érzem a világbékét, és ehhez nem kell negyvennyolc kilósnak lennem koronával a fejemen, szóval kurva gyorsan lemondok a húszéves testről, és kiegyezem a saját negyvenesemmel.

Megyeri Gabriella