WMNDove

Wonderwoman

A múltkor azt találtam kijelenteni az egyik barátnőmnek, hogy én bizony úgy szeretnék megöregedni, mint Audrey Hepburn, mire ő rávágta: „Mondjuk, ahhoz úgy is kéne kinézni.”

Nagyon röhögtünk ezen persze.
Főleg ő.

De az is biztos, sose mondanék olyat, hogy soha az életben nem próbálnék ki semmilyen fiatalító beavatkozást, mert az ember nem tudhatja, mit fog gondolni meg érezni egy- vagy sok év múlva. De jelen pillanatban úgy gondolok a testemre, és mindenre, ami ezzel kapcsolatos, hogy ez bizony így nagyon rendben van.

Na, nem azért, mert nem szeretnék még, mondjuk, öt kilóval kevesebb lenni (nagyon szeretnék, és teszek is érte, de vannak kilengéseim), vagy nem szeretnék olyan kerek segget, mint amilyen a húgomnak van (ő sokkal többet tesz érte, mint én), de alapvetően elégedett vagyok.

Bocsánat, már mi a francért ne lennék az, amikor ennyire fantasztikusan kibírt mindent ez a test. Az én testem. Na, jó, meg az elmém is. Wonderwoman.

Gyakran megkapom, hogy „úristen, de fiatal vagyok”. Egyrészt azért, mert nem nagyon barátkozom nálamnál fiatalabbakkal vagy velem egyidősekkel, – néhány üdítő kivételtől eltekintve –, akik szerintem szintén nem annyira fiatalok, mint amennyinek mondják őket. Ott van például a Kemény Zsófika barátnőm, aki egy jó tízessel ifjabb, mint én, és amikor együtt elmegyünk bulizni, akkor néha átvillan az agyamon, hogy biztos nem értik, mit keresik én itt az óvodában, de ez nem annyira para, mert aki nem szereti úgy magát, ahogy van, az tök mindegy, hova megy, hány évesekkel, mindenhol szarul lesz. Szóval Zsófival jó bulizni.

Az örök fiatalság titka

Van nekem egy zseniálisan kifundált elméletem az örök fiatalságra vagy arra, hogy szarjuk le magasról az öregedést (azon kívül, hogy a barátainkat, és a társaságainkat a felettünk járó generációkból válogassuk össze).

Ezerkilencszáznyolcvanötben jöttem erre a világra, 2015-ben pedig újraszülettem. szóval eleve szerintem a helyzet, hogy a harminckettőből le kell vonni azt a kettőt, továbbá még mindig annyit, ahány év eltelt már az újraszületés óta. Jól értitek: kiszámoltam magamnak, hogy én bizony örökre harminc maradok. Olyan ez, mint amikor megharap valakit a vámpír (remélem, a Brad Pitt-fajta), és nem öregszik tovább egy percet se, mert a jéghideg vámpírvér konzervál (kivéve a Brad Pitt-féle vámpírvér, mert az tuti, hogy hevít, legalábbis engem).

Na, tehát eljutottunk oda, hogy akkor én most már egész életemben harmincnak fogok kinézni. De mit lehet kezdeni ezzel a csodálatos képességgel, amit sokan nagy teherként élnének meg persze? (Vannak olyan filmek, amikben megkapja a főhős a halhatatlanságot, aztán végestelen végig azon rinyál, hogy ő bizony kivan attól, hogy nem öregszik, és nem fog meghalni. Én emiatt speciel pont nem vagyok ki, az már sokkal jobban zavar, hogy egyre több a hülye a világegyetemben.) Mi viszont koncentráljunk a céljainkra, ha már úgy alakult, hogy örökké fogunk élni.

Tehát, mi az örök élet célja?

Mondjuk, jó dolgokat kell cselekedni. De nem kell rögtön átalakulni Kalkuttai Terézzé, mert nem érdemes lehetetlenre vállalkozni. Sok esetben már az is bőven elég, hogy nem okozol kárt sem az emberiségnek, sem az univerzum rezgéseinek. Magyarul: maradsz otthon a seggeden, és kussolsz, nem ártasz senkinek (néhány politikus megfogadhatná).

De ha úgy érzed, ennél többre vagy hivatott, akkor lehet menni segíteni az embertársaidon, akik nem ugyanolyan körülmények közé születtek, mint te, vagy nem ugyanakkora esélyekkel indultak neki az életnek.

És... ennyi. Ez ilyen egyszerű.

Az „úristen, de fiatalság” pedig, higgyétek el, csak kívülről olyan nagyon vonzó. Mert azt halljuk, hogy ami fiatal az szép, és ami szép az fiatal. De szerintem meg mindig be kell nézni a felső hámréteg alá, és nem csak ímmel-ámmal megpiszkálni, hanem rendesen felrántani a felszínt. És akkor egyből láthatja bárki, hogy azt nemcsak úgy egyszerűen odapakolták, hanem bizony vérrel és verejtékkel kellett fizetni érte.

Teljesen mindegy, hány éves vagy, teljesen mindegy, milyen svájci laborban kikutyult, hylauronos, őssejtes csuszpájszt kensz fel magadra, tök mindegy, van-e plasztikai sebészed, kerek-e a segged, feszes-e a melled, a végén úgyis csak egy maradhat.

És az a a Jóisten! (Nem OV-ra gondolok.)

Szentesi Éva

Kép: Joe Webb