–

Amíg mi várjuk az új kormány felállását, hadd meséljek valamit: nemrég két nagyon különböző ország két nagyon különböző nőt választott vezetőjének.

Japánban a törvényhozók Takaicsi Szanaet választották miniszterelnöknek – aki keményvonalas, ultrakonzervatív politikus, a kormányzó Liberális Demokrata Párt vezetője, és önmagát „Japán Margaret Thatcherének” nevezi. Írországban viszont Catherine Connollyt választották elnöknek, aki hatalmas győzelmet aratott. A volt ügyvéd és független baloldali politikus Connolly „mindenki elnöke, különösen azoké, akiket gyakran kizárnak és elhallgattatnak” szlogennel kampányolt.

Talán nem meglepő, hogy egyesek gyorsan „a nők győzelmeként” és a nemek közti egyenlőség terén elért előrelépés jeleként üdvözölték ezeket az eredményeket.

Írország esetében Connolly megválasztása – aki az ország harmadik női elnöke – valójában inkább a folyamatban lévő társadalmi átalakulás része. Japán esetében azonban Takaicsi az ország első női miniszterelnökeként tagadhatatlanul történelmi jelentőségű, és ez még inkább igaz, ha figyelembe vesszük, hogy az ország a Világgazdasági Fórum 2025-ös nemek közti egyenlőségi jelentésében 148 ország közül a 118. helyen áll. Csakhogy Takaicsi politikájában nem köszön vissza a nemek közti egyenlőség felszámolása: támogatja a császári családban a kizárólag férfiak általi öröklődést, ellenzi az azonos neműek házasságát, és kiáll a 19. századi törvény fenntartása mellett, amely előírja, hogy a házaspároknak közös vezetéknevet kell viselniük – ami aránytalanul hátrányosan érinti a nőket. (Erről bővebben is írtam már, ide kattintva olvashatjátok a cikket.)

Régóta él a feltételezés, hogy a hatalmi pozícióban lévő nők másképp vezetnek, mint a férfiak

Alice Eagly és Blair Johnson pszichológusok 1990-ben publikált, 162 tanulmányt áttekintő, mérföldkőnek számító metaanalízise megállapította, hogy a nők inkább demokratikus vagy participatív vezetési stílust alkalmaznak, míg a férfiak inkább az autokratikus stílus felé hajlanak. A kutatók a cikkben megjegyzik, hogy a két stílus közötti egyik legfontosabb különbség az, hogy a demokratikus vezetők bevonnak másokat a döntéshozatalba, ösztönözve az együttműködést és a szorosabb kapcsolatokat, míg az autokratikus vezetők nem.

Egy másik, frissebb metaanalízis az előbbihez hasonlóan azt állapította meg, hogy

a női vezetők másképp viselkednek: nagyobb valószínűséggel alkalmazzák az úgynevezett transzformációs vezetési stílust, amelyben a vezető inspirálja beosztottjait, felhatalmazza őket arra, hogy kiaknázzák a bennük rejlő potenciált, és következetes támogatást nyújt számukra.

Ezzel szemben a férfi vezetők inkább a tranzakciós vezetésre támaszkodtak, amely sajátja, hogy jutalmazással és büntetéssel motiválja az embereket (bár a nők még így is gyakrabban alkalmaztak jutalmazó magatartást, mint a férfiak). A férfiak hajlamosabbak voltak a laissez-faire vezetési stílusra is – vagyis arra, hogy alig (vagy egyáltalán nem) vállaljanak felelősséget a vezető pozícióban hozott döntésekért.

Erről olvashatsz még a cikkben:

• Miért hatékonyabb vezetők a nők?
• Milyen konkrét mutatók javulnak női vezetőkkel?
• Milyen előítéletek erősödnek most?
• Mi az a pillanat, amikor gyakran átadják a nőknek a kormányt?
• Miért nem csak a világ demokráciáiban nőtt a politikába lépő nők száma?