WMNDove

Edző vagyok. Futok, festek, beszélek, írok, nőügyekkel, női sorsokkal foglalkozom. Nő vagyok. Életmódváltásban segítek olyan nőket, akiknél már valamilyen szövődmény is kialakult a testükben. PCOS, inzulinrezisztencia, pajzsmirigyproblémák, cukorbetegség, magas vérnyomás, néha extrém túlsúly. Amikor velük beszélgetek, az első konzultációkon van egy nagyon gyakran visszatérő mondat:

„Azért kerestelek meg, mert egyedül nem megy, kell valaki, aki ott áll mellettem, és megmondja, mit tegyek, felügyel, és ha ellustulnék, akkor ostoroz, hogy csináljam.”

Megmondja, felügyel, ostoroz, elhisz

Az én vendégeim jellemzően negyven körüli nők. Ritkábban férfiak. Főként olyanok, akik még a szocializmusban cseperedtek, olyan szülők mellett, akik a világháború tájékán születtek, és a fél életüket abban a rendszerben élték le, amikor megmondták nekik, hogy mit kell csinálniuk. Hogyan kell gondolkodniuk, mit érezhetnek és mit nem, mi a helyes és mi nem. Megszokták, ahogy mi is megszoktuk, hogy nem járunk utána a dolgainknak. A tehetetlenség – néha kellemetlen – nyugalmát. Belenyugodtunk. És átengedtük a felelősséget is.

Átengedtük, hogy helyettünk „gondoskodjanak” a nyugdíjunkról, átengedtük, hogy döntsenek arról, hol, mit és mikor vásárolhatunk, hagytuk, hogy eldöntsék, mit és hogyan olvasunk a sajtóban, hagytuk, hogy megetessenek velünk szinte bármit, amit szép és színes csomagolásban kínálnak nekünk, engedtük, hogy a tanult tehetetlenségünkkel visszaélve bármit lenyelessenek velünk, elhittük, hogy ezt lehet, és elhiszünk inkább bármit, csak a felelősség, a döntés és a cselekvés ne legyen a miénk. 

Elhisszük azt is, hogy vannak abszolút igazságok, tuti módszerek, amiket egy mondatban le lehet írni, és nem kell utánaolvasnunk semminek. És ahogy nem kell értenünk, hogyan működik körülöttünk a világ, azt sem kell értenünk, hogyan működik a testünk.

Inkább elhisszük, hogy a test független a lélektől. Elhisszük, hogy talán mégiscsak velünk, a lustaságunkkal és az akaraterő hiányával lehet a probléma. Elhisszük, hogy egy pirulát bekapva majd megváltozik minden, és annyira akarjuk hinni azt is, hogy ha majd az az edző ott áll felettünk egy ostorral, és üt, akkor változtatni fogunk. És akkor majd sikerülni fog. De nem...

Ezért sem ostorozok senkit edzőként. Mert sem a kívülről ránk oktrojált döntésekben, sem az erőszakban, sem a tudás átadása nélküli instant csodamódszerekben nem hiszek. Helyette nőügyekről beszélek. Ami valójában nem csupán nőügy, hanem ember-ügy.

Arról, hogy ez, ami körülöttünk van: a mi testünk, a mi hazánk, a mi felelősségünk. Hogy a testünk nem az ellenségünk, hanem az egyetlen igazi barátunk, „aki” egyszerűen csak reagál. Reagál, vagyis megmutatja, hogy valamit nem jól csinálunk. Igen, vágyik a figyelmünkre és a gondoskodásunkra – cserébe pedig életünk végéig helytáll. Képesek vagyunk a saját életünket élni a saját döntéseink alapján, csak rá kell lépni erre a járatlan útra. Egy olyan útra, ahol nem jártak az anyáink, és kevesen járnak rajta a mai napig. Megúszhatatlan a rengeteg kérdés, tanulás, gondolkodás, megértés, megélés. Mert itt te irányítasz.

Felelősséggel tartozunk

Felelősséggel tartozunk azért, hogy megtanuljuk, mi történik bennünk. A lelkünkben. A testünkben. A közvetlen környezetünkben. Hogy tudjuk, mi az, amit eszünk, és az hogyan hat majd ránk. Tudjuk, hogyan eddzünk ahhoz, hogy az jó legyen nekünk. Tudjuk, hogy a vásárlásainknak és a döntéseinknek milyen következményei vannak. A testünkre, a lelkünkre, a környezetünkre, a világra.

Hogy tudjuk: mindig magunkkal kell kezdeni a sort. Belülről kell elkezdeni a megborult harmónia helyreállítását. Apránként, lépésről lépésre, mert ez nagy munka. Fájdalmas is. Nem a könnyebbik út.

Sokszor kell a külső segítség: egy pszichológusé, aki segít kilépni a tanult tehetetlenség állapotából, egy dietetikusé, aki az elveket és miérteket tanítja meg, és nem egy kész diétát nyom a kezünkbe. Sok kritikus gondolkodást, sok utánajárást, állandó kérdezést, ráadásul bátor, bevállalós kérdezést igénylő út ez. Félelmetes is. Ahogy Al Ghaoui Hesna mondta a DTK-nak adott interjújában is, elengedhetetlen, hogy közben folyamatosan erősítsük magunkat, hogy tudatosítsuk a sikerélményeket, hogy képesek legyünk megveregetni a saját vállunkat. És közben meg kell tanulnunk elfogadni azt, hogy nincsenek instant megoldások, nincsenek egymondatos válaszok, hogy ami ma kérdés volt, holnap teljesen új kérdéssé formálódik majd. És néha senkit nem találsz, aki válaszolna rájuk.

Hiszen ki válaszolja meg helyettünk az olyan kérdéseket, hogy „ki vagyok én, miért ez a hivatásom, kinek akarok megfelelni, miért nem merek visszakérdezni, miért nem járom az utam, ha tudom, hogy az jó nekem, miért fogom meg a könnyebb végét a dolgoknak, ki fogja megköszönni nekem, ha feláldozom az egészségemet mások céljai érdekében, képes vagyok-e tenni azért, hogy ne így legyen, hol éljek és kivel, kik fontosak az életemben és kik nem, mi az utam... és mi nem az”.

Tudást csak kérdések feltevésével lehet szerezni. Viszont ez a tudás örökre a miénk marad, és olyan szinten erősít meg kívülről és belülről, hogy többé már soha nem fogjuk elhinni, hogy az irányítás nem a mi kezünkben van.

Tudatosan fogunk vásárolni, enni, sportolni, olvasni, szavazni. Élni. Lesznek, akik ettől megrémülnek. De többé nem mi leszünk azok.

Prónay-Zakar Gina