-

Engem lassan húsz éve diagnosztizáltak PCOS-szel. Teljesen egészségesnek néztem ki, csak épp az egyik petefészkem kétszer akkora volt, mint a másik, mindkettőnek megvastagodott a fala, és tele voltak meg nem repedt tüszőkkel. Azt mondták, nem kell vele foglalkozni, kezdjek fogamzásgátlót szedni, aztán – majd, ha gyereket akarok – jöjjek vissza, és csinálnak nekem. Húszévesen arra a gyenge poénra futotta válaszként, hogy igazából jobban kedvelem a hagyományos útját a gyerekcsinálásnak, de ha csak úgy fog menni, akkor oké. Nem mesélem el a pár évre rá kezdődő kálváriát, amikor a későbbi volt férjemmel nekiláttunk a fenti „projektnek”. A hormonkezeléseket, a hízást, az evési zavarokba torkolló fogyókúrákat, a lelkiismeretlen orvosokat („miért hiányzik magának annyira, hogy menstruáljon?”), az érdemi megoldás és válasz nélkül hagyott kérdéseket. Jóval később, alig öt éve diagnosztizálták a nem túl szép fázisban lévő inzulinrezisztenciát (IR), és csak hónapok múlva állt össze a fejemben a kép az IR és a PCOS kapcsolatáról, amikor a PCOS Alapítvány önkéntese lettem, és beleástam magam a tizenöt év alatt lényegesen nagyobbra nőtt szakirodalomba. A személyi edzői szakdolgozatomat már a PCOS-es nők edzéséről írtam, és addigra azt is tudtam, hogy a saját „sorstársaimnak” szeretnék edzőként segíteni. Hogy nekik már ne kelljen ezt a sok, sehová nem vezető utat bejárniuk.

Azóta edzőként dolgozom, három éve létrehoztam egy kis mozgásstúdiót kifejezetten inzulinrezisztenseknek, és több száz érintett nővel dolgoztam már együtt. Mindig elmondtam, hogy a lényeg a harmóniára törekvés, de azért olyan kliensek esetében, akiken „nem találtam fogást”, vagyis akik elszántan csak a kifogásokat keresték, sokáig jó ötletnek tartottam a szövődményekkel való riogatást is.

Aztán valami megváltozott. Bennem. De ehhez szembesülnöm kellett a saját kudarcommal. Azzal, hogy hullámvölgyek egy sikeres életmódváltás után is jöhetnek. Sőt. Túl sokat dolgoztam, túl keveset pihentem, és egyszer csak ugyanott találtam magam, mint pár évvel korábban. A szervezetem pedig drasztikusan romló szénhidrát-anyagcserével válaszolt. Konkrétan állandóan rosszul voltam, kétóránként hipóztam (leesett a vércukorszintem), de hiába mondogattam magamnak, hogy Gina, baj lesz, tudod, cukorbetegség, az érfalaid, a májad... valójában egyáltalán nem hatott rám ez az érvelés. Azt éreztem, hogy nekem a munkám a küldetésem, és képtelen voltam kiszállni a mókuskerékből.

Végül orvoshoz fordultam, és Breyer Helga (a világ legjobb PCOS-specialista belgyógyásza) a laboreredményeim alapján először egy drasztikus gyógykezelést ajánlott, majd rémült arcomat látva így folytatta: „esetleg, ha hajlandó vagy végre magaddal is foglalkozni, többet pihenni, és nem hajnaltól késő estig dolgozni, akkor kapsz egy kis haladékot.” Azóta már értem, Helga pontosan tudta, hogy én, aki az életmódváltás szószólója vagyok, még a közelébe sem akarok jutni a gyógyszeripari megoldásoknak. Megijesztett? Nos, igen, de nem távoli szövődményekkel, hanem azzal, hogy rávilágított arra:

hiába akarok mindent jól csinálni, ha az életem közben alapjaiban nincs rendben.

Láss csodát, már a normális alvás és pihenés hatására is pár hét alatt (!) elkezdtek a helyükre billenni a dolgok. Mostanra lényegében tökéletesek az eredményeim, és jól vagyok. Gyógyszerek nélkül az a bizonyos öt pillér kellett hozzá: Helga orvosi figyelme, a pontosan tartott, de a testem visszajelzéseit és igényeit is figyelembe vevő étrend, rendszeres mozgás, a pihenés, és még valami. A legfájdalmasabb, de legfontosabb rész: a lelki dolgaim rendbe tétele.

Az inzulinrezisztencia és a PCOS nem betegség, hanem a szénhidrát-anyagcsere zavara, illetve az ennek következtében felborult hormonháztartás eredményeként jelentkező tünetegyüttes. Kialakulásának hátterében majdnem mindig lelki okok állnak. Erre reagál egy idő után a test is a tünetekkel. Fontos: reagál. A testünk nem az ellenségünk, aki gonoszul ellenáll annak, amit tenni akarunk vele. A test csak válaszol: „Ez jó nekem.” „Ez nem jó. Kérlek, változtass.” Pont úgy, mint egy jó barát.

A betegségtudat rossz megközelítés. A betegségekkel való ijesztgetés is az: csak egy újabb terhet pakol ránk, miközben legtöbbünknek épp így is elég felelősség van a vállán. Ráadásul, ahogy arra Sára is utalt rá, az ember egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy őt is érheti baj, hogy az ő tetteinek is meglesz a következménye. Ez természetes. A válasz mégis nagyon egyszerű:

szeresd magad, értsd meg a tested működését, fogadd el, hogy jó barátként néha szembesíteni fog kellemetlen dolgokkal is, és soha nem fogja elhallgatni, ha hülyeséget csináltál. Hiszen éppen ettől (is) szerethető annyira.

Az egészségtudatosság a betegségtudattal szemben azt jelenti, hogy tisztelem magam, és a lehető legjobbat akarom neki adni. Hogy nem nyírom ki magam állandó sérülésveszéllyel járó edzésekkel, hogy rendszeresen eszem minőségi ételt, hogy azt érezze, biztonságban van, és nem kell többé zsírraktározással reagálnia a koplalásaimra. És nem hagyom, hogy mások irányítsák az én életemet, elmegyek orvoshoz, pszichológushoz, ha baj van. Próbálom megérteni, mi miért történik bennem, és folyamatosan tanulok. És tisztában vagyok azzal, hogy semmi nem állandó: lesznek még hullámvölgyek, és rendesen meg kell tanulni a leckét ahhoz, hogy ezekből legközelebb már gyorsan ki tudjak mászni.

Igen, szükséges megérteni, hogy milyen lelki és biológiai okok vezettek a jelenlegi állapotunkhoz. De ahelyett, hogy rémisztgetnéd magadat azzal, hogy mennyi szörnyűség fog történni veled, ha így folytatod, inkább kezdj el arra koncentrálni, mennyire jó lesz, ha az életmódváltás közben elkezded jobban megismerni önmagad, a lelki folyamataidat, a motivációidat, a testedet. És ahogy az életmódváltás eredményeként elkezd az addig esztelenül ugráló vércukorszinted lecsillapodni és harmonikussá válni, egyszer csak észreveszed, hogy közben az igazi változás benned, magadban is megtörtént. Rendbe jöttél. Kívül és belül. Hajrá, Sára!

Prónay-Zakar Gina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Kitja Kitja