–

Nem is rossz gondolat, hogy Lajka kutya és Gagarin között bizonyára mások is jártak az űrben, csak róluk mélyen hallgat a történelem. A szovjet propaganda nyilván nem támogatta a kudarctörténeteket, tehát azok, akik belevágtak, de sosem térek vissza, a feledés (pontosabban az eltussolás) homályába vesztek. Ebből az elég valószínű feltevésből indul ki Lovas Balázs és Lengyel Balázs története, a Lajkó – Cigány az űrben, és egy merész ötlettel toldja meg: a szovjetek valójában tudták, hogy elsőre nem sikerülhet az emberi kísérlet, ezért olyanokat cserkésztek be az űrprogramba, akik a rendszer ellenségeinek számítottak: egy volt nácit, egy suttyomban forradalmárt, egy meleget – és ráadásként egy magyar cigányt.

A mi roma hősünk azonban csak sokára szembesül azzal, hogy őt, aki gyerekkora óta dédelgeti az űrutazás álmát, csak felhasználják egy csalárd tervhez. Nem is adja fel, született népmesei hősként túl akar járni a félelmetes hatalom eszén. Remek alap egy szatírához, és mögé lehet tenni az ’50-es évek kommunista diktatúráját, amin nem nevettünk még eleget (vagyis nem dolgoztuk még fel), nem beszélve az áthallásokról, amiket ma nem lenne nehéz belelátni a rendszerbe (elég csak a szovjet-magyar barátságra gondolni). Lajkó figurája kap még némi lélektani hátteret, ami egyben megalapozza az elszállt fekete komédia műfaját: gyerekkorában egy házi rakétakísérlet következtében fellőtte a budin dohányzó édesanyját az űrbe. Van ennél viccesebb? (Van.)

A gondok ugyanis épp ennél a budifellövésnél kezdődnek, vagyis a film első tíz percében. A cigány asszonyt remekül életre keltő Papadimitriu Athina ugyanis azt az instrukciót kapta, hogy rezzenéstelen arccal szívja le az utolsó slukkot (szinte már a levegőben), maximum annyi meglepődés látszódhat rajta, mintha nem lenne vécépapír bekészítve. De a budi előtt ácsingózó porontyainak is legfeljebb egy bamba arc engedtetett meg, hogy reagáljanak a csudás jelenetre. Értem, persze, a fekete komédia többnyire épp a visszafojtott játékon múlik, a „semmin sem csodálkozunk” ősi angol elvén, na, de ahhoz, hogy működjön is, egy tökéletes stílus- és ritmusérzékű rendező kelletik. Később csak még inkább bebizonyosodik, hogy ebben bizony hiányt szenved a film.

Hamar fény derül arra, hogy Lengyel szándékosan és konzekvensen alkalmazta azt a rendezői fogást, ami minden magyar nézőt ki tud kergetni a moziból, vagy ha hírét veszik, már jó előre távol tartja őket tőle: az összes jelenet erőltetetten lassított tempóban zajlik. És ez nemcsak azért baj, mert uncsi, illetve nem azért uncsi, mert lassú. Hanem azért, mert szerencsétlen színészeknek nem adatik meg annyi tartalom, hogy ezeket a rémesen vontatott jeleneteket megtöltsék érzelemmel vagy gondolattal. Minél előrébb haladunk a sztoriban, ez annál nyilvánvalóbb – talán azért, mert egyre kevesebb értelme van komolyan venni bármit is, hiszen egyre elszálltabb ötletek és gegek kerülnek terítékre, amik azonban se nem viccesek, se nem elgondolkodtatók, egyszerűen csak öncélúak.

Karmazsin elvtárs és Lajkó, azaz Gyabronka József és Keresztes Tamás

És persze a régiónk kedvenc témáin élcelődnek: a melegeken, a cigányokon, na meg a rasszistákon – ha ez utóbbival ki is védik, hogy elfogultsággal lehessen őket vádolni. Még aki nem élt abban a korban, a régi Fidesznek köszönhetően azért emlékezhet arra a plakátra, amin Brezsnyev elvtárs nyomta vastag ajkait Honecker elvtárs készséges szájára. Emblematikus felvétel, aminek az égvilágon semmi köze a homoszexualitáshoz. Nem vall bonyolult humorérzékre erről meleg pártfunkcikra asszociálni, akik csak fű alatt élhették meg vonzalmukat. Holott nyilván voltak ilyenek, de róluk inkább egy komoly filmet néznénk.

Lajkó cigány (Keresztes Tamás) helyett meg egyre inkább a mentorára, Karmazsin elvtársra (Gyabronka József) kerül a fókusz, akinek viszont nincs rendesen átgondolva a karaktere, a szovjet oldalon pedig ezt a fárasztó Brezsnyev-paródiát vagyunk kénytelenek követni. Ezen a ponton végképp elfogy a nevetnivaló, de a drukkolnivaló is, mert Lajkó végleg kicsusszant az érdeklődésünk homlokteréből. Fáradtan számolom a perceket a végéig, amire két nap távlatából már egyáltalán nem emlékszem. Hogy is fejeződött be a film?

Ami megmaradt, hogy bár a rendező igyekezett egységes koncepciót követni, de ez a színészvezetésében nem öltött testet: mindenki másképp játszik. Keresztes Tamás a Buster Keaton-i nyomvonalon halad, Gyabronka igyekszik a korlátozott lehetőségekbe életet lehelni, Pálffy Tibor (Lajkó apja, Flórián szerepében) pedig inkább a Szaffi egy életre kelt változatát prezentálja. És az az igazság, hogy neki van igaza, az ő szemében legalább ott csillog a játékosság. A többiek – nyilvánvaló kiválóságuk ellenére – hiábavalóan küzdenek azzal, hogy ebből a filmből száműzték az életet.

Nem lesz olyan cikk, amiben meg ne említenék A tanút, mint a Lajkó – Cigány az űrben előképét, de sajnos nagyon rosszul járna az utóbbi, ha alaposabban belemennénk az összevetésbe. Semmilyen szinten – sem szellemességben, sem hitelességben, sem örökérvényű gondolatokban – nem mérhető a kettő egymáshoz. Kizárólag annyiban, hogy mindkettő a kommunista diktatúra szatírája kívánt lenni. A szándék azonban néha édeskevés.

Lengyel Balázs kiváló rövidfilmmel (A répa) mutatkozott be két éve, ami joggal ébresztett nagy várakozást az első játékfilmjével szemben. Ezt azonban nem sikerült megugrania. Nem történt tragédia, nem feszengősen kínos, és főleg nem kártékony, amit letett az asztalra, de a jótól még messze van. Akiknek hálás lehet, hogy legalább látszatra pöpec munkával állhatott ki, az a színészek és háttérstáb mellett elsősorban a film operatőre, Réder György, akinek képei nemcsak szemet gyönyörködtetők, de kifejezők is, és a zeneszerző, Balázs Ádám, akinek fontos szerep jutott. De nincs az a minőségi zene, ami egy jelenetet megmenthet a kongó ürességtől. Hát még egy egész filmet. 

Gyárfás Dorka

Képek: Lajkó – Cigány az űrben (KNH Film, 2018)