Belőlük lesznek a „menő” gyerekek az osztályban – Egy új szociológiai kutatás izgalmas eredményei

–

Társas lények vagyunk, közösségeket alkotunk, csoportokba szerveződünk, és bár szép gondolat, hogy mindenben demokratikus módon határozzunk, és mindenki szava ugyanannyira számítson, a valóságban, amikor meg kell hozni egy több embert érintő döntést, akkor jellemzően a – formális vagy informális – vezetők szava dönt. Az informális vezetők nem bírnak valamiféle hivatalos ranggal, címkével, egyszerűen a csoport többi tagja emeli őket maguk fölé, hozzájuk igazodnak, az ő véleményükre hallgatnak a többiek, ahogy az influenszerekre a virtuális térben. Felnőtt közösségekben is így van ez, a gyerekeknél nemkülönben.

A Társadalomtudományi Kutatóközpont egyik érdekes podcastjában hallottam először Bocskor Ákos szociológus kutatásáról, amelyet körülbelül ötven, többnyire hátrányos helyzetű iskolai osztály ezeregyszáz ötödik–hatodik osztályos diákja körében végzett el, és azt vizsgálta, kiből lesznek az osztály hangadói, vagy, ahogy a gyerekeik fogalmaznak: „a menők”.

Akiknek a véleménye a legtöbbet nyom a latban, akik gyakrabban kerülnek döntési pozícióba, és ezáltal könnyebben érvényesítik az érdekeiket, mint mások, akinek versengenek a kegyeiért, akiket igazodási pontként kezelnek, tisztelnek, esetleg félnek tőlük a többiek.

És mert befolyásuk nagy a közösségre, egyáltalán nem mindegy, milyen értékeket közvetítenek. Nagyrészt rajtuk múlik ugyanis, sikk lesz-e egy osztályban a lógás, vagy inkább a hajtás a menő, ciki-e vagy vonzó a dohányzás, a korai szexualitás, az alkoholfogyasztás.

Kikből lesznek a hangadók? – kérdezem a kutatót

Bocskor Ákos erre azt feleli: „a menőség nem feltétlenül jár együtt kiváló képességekkel. Viszont mindenképpen társul jó érdekérvényesítő és erős szociális készségekkel, így tudja valaki eredményesen befolyásolni a társakat. Gyakorta előny a menővé válásban az, ha valaki extrovertált, hangos, barátságos, segítőkész, de kemény és akár agresszív is tud lenni, ha a helyzet úgy kívánja. A külső jegyek is számíthatnak: a szépség, a jólöltözöttség. Tinédzsercsoportokban, különösen fiúk esetében növeli a tekintélyt a párkapcsolat, amennyiben a partner a közösség tagja (látható), ha »külsős«, az általában nem számít ebből a szempontból. ”

Az ész, a tudás, a jó tanulmányi eredmények szerepe nem egyértelmű ebben a folyamatban. Míg a keleti országokban, elsősorban a tudást, a tanulási teljesítményt díjazzák, a nyugati országokban, főként az Egyesült Államokban, nagyobb respektje van a kortársak szemében, ha valaki ügyes a sportban, míg „bénának” lenni ciki. Bocskor Ákos kutatásai alapján a magyar iskolákban is megfigyelhető ez utóbbi tendencia, főként a fiúk körében erősíti a sport valakinek a státuszát, de nem mindegy, milyen sportról van szó (a foci például kifejezetten menő), és a közösségek közt is nagy különbségek lehetnek ezen a téren.

Van különbség nemi alapon is a menővé válás tekintetében, ahogy eddig is láttuk már

Általánosan elterjedt nézet, hogy amíg a fiúk a hatalmi harcokban elsősorban a direkt agressziót használják, verekednek, lökdösődnek, kigúnyolják egymást, addig a lányok inkább az indirekt módszerekben erősek, azaz sikeresebben manipulálják pletykával, kibeszéléssel, intrikával a társaikat, például annak érdekében, hogy kirekesszenek másokat. (De szó sincs arról, hogy ne lenne jelen valamilyen mértékben mind a kétféle hatalomszerzési stratégia mind a két nemnél.) A kutató eredményei ugyanakkor egy kicsit más képet mutatnak: habár a lányok között voltak, akik sikeresen használtak különböző indirekt módszereket a státuszuk erősítésére, a vizsgált osztályokban a fizikai agresszió nem járult hozzá a fiúk elismertségéhez, és a nyílt verbális agresszió (például gúnyolódás) erősebb összefüggést mutatott a lányok, mint a fiúk „menőségével”.

De miért is akarunk annyira menők lenni?

A klasszikus pszichológiai-evolúciós magyarázat az – magyarázza a kutató –, hogy a vezetői szereppel különböző előnyök járnak. Magasabb státuszú embernek könnyebb párt választani vagy támogató barátokat találni. Több pozitív visszajelzésben, dicséretben, megerősítésben van része, és ettől jobban érzi magát a bőrében, hisz sokan csodálják, követik. Emellett ő diktálja a feltételeket, ő határozza meg a normát. Gyerekek esetében például azt, mivel menő játszani, mivel ciki.

Érdekes ugyanakkor, hogy menőnek lenni nem jelenti feltétlenül azt, hogy valakit szeretnek a társai.

Bocskor Ákos is tapasztalta a szociometriai kérdőívek, illetve az interjúk kiértékelése során, hogy vannak széles körben kedvelt gyerekek, akik nem válnak hangadóvá, vezéregyéniséggé, és vannak „menők”, akiket kevéssé szeretnek a többiek, inkább tartanak tőlük vagy behódolnak nekik, mert erőszakosabbak a többieknél (természetesen vannak olyanok is, akik egyszerre kedveltek és „menők”). Ugyanakkor megfigyelhető az is, hogy az erőszakosságot túl lehet tolni, tehát, ha valaki nem érzi, meddig mehet el egy adott közösségben, az nem tud vezetővé válni, hatalmat szerezni. Domináns helyzetbe az kerülhet, aki jó helyzetfelismerő, „leveszi” a többiek érzéseit, és taktikusan reagál, rafináltan adagolja a kedvességet és a keménységet. Egyfajta szociális készség az, hogy fel tudja mérni, mi illik még a kontextusba, mi nem, mit lehet elfogadtatni a közösséggel, mit nem.

Kényes kérdés következik: hatással van-e a menővé válásra a bőrszínnek az iskolákban? 

„Egy alapvetően nem roma környezetben egy roma gyereknek lehetnek státuszbéli hátrányai vagy nehézségei” – mondja Bocskor Ákos. „Azokban az általam vizsgált közösségekben viszont, ahol magasabb a roma gyerekek aránya, a roma gyerekek átlagosan valamivel népszerűbbek voltak nem roma társaiknál. Ezt magyarázhatja az a szakirodalomban általánosan megfigyelt trend, hogy a gyerekek elsősorban a saját etnikai csoportjukon belül barátkoznak leginkább, innen választanak véleményvezéreket is (talán a kifejezetten kisméretű osztályokat leszámítva).”

És mi, felnőttek vajon hozzájárulunk-e ahhoz, kiből lesz menő egy gyerekközösségben?

„Biztos, hogy befolyásoljuk a társas kapcsolataikat” – feleli Bocskor Ákos. „Érdekes ugyanakkor, hogy sokszor, bár azt hiszik, jól átlátják a közösséget, a szülők és a tanárok nem azokat a gyerekeket gondolják menőnek, akiket ők maguk is annak tartanak.

A felnőttek értékrendje mindenképpen beszűrődik a gyerekközösségbe. Amit a szülők mondanak, tesznek, ahogyan gondolkodnak, az meg fog jelenni az osztályban is az értékek priorizálásában például. Az elvárások és az előítéletek is otthonról érkeznek, illetve a média is közvetíti a gyerekek felé a társadalmi normákat. A tanári viselkedésminták is meghatározók. Ha, mondjuk, egy tanár rendszeresen kigúnyol, megszégyenít egy gyereket, ha negatív megjegyzéseket tesz rá, akkor az a gyerek közösségen belüli helyzetét jelentősen ronthatja. Az interjúk során hallottam olyan mondatokat a tizenegy–tizenkét éves gyerekektől, hogy: »nem szeretjük azokat, akik nem alkalmazkodnak a közösséghez«, meg hasonlókat. Elég valószínű, hogy ezt a kifejezést a tanároktól vették át.”

„Nagyon érdekes volt megfigyelni azt is a külső értékrend beszűrődésével kapcsolatban, hogy például az interjúk alatt nagyon-nagyon negatív volt a gyerekek reagálása a dohányzás kérdésére” – folytatta a kutató. „Amikor megkérdeztük, szokott-e valaki dohányozni az osztályban, nagyon nem akartak említeni senkit. Amikor megígértük, hogy titokban tartjuk, amit mondanak, akkor szép lassan kiderült, hogy egész sokan cigiztek már, és ez a közösségen belül bátor tettnek számít, tehát mégis csak menő dolog, azzal ellentétben, amit először állítottak.”  

Okosnak lenni menő?

Habár a jó tanulmányi eredmény és a társak közötti státusz kapcsolata erősen függ az adott osztályban uralkodó normarendszertől, a kutató azt tapasztalta, hogy az általa vizsgált osztályokban a tanulmányi eredmények és a menőség nem álltak kapcsolatban egymással.

„Ugyanakkor, én azt is néztem, kiket kedvel a közösség, ami egy másik státuszdimenzió, és azt találtam, a jobb tanulók átlagosan egy kicsit közkedveltebbek! Kivéve azokban az osztályokban, ahol nagyobb arányban voltak roma diákok, náluk (pár kivétellel) kevésbé függött össze a kedveltséggel az, hogy jó tanuló-e valaki. Ez nem azt jelenti, hogy nem szerették a jó tanulókat! Csupán annyit: nem, vagy minimális összefüggés volt a kedveltség és a tanulmányi eredmények közt.”

Érdekes, hogy sokszor mégsem azok lesznek felnőttként sikeres emberek, akik gyerekkorukban menők voltak az osztályban, vetem fel a kutatónak, mire azt feleli:

„Nyilván vannak olyan menő gyerekek, akik később is nagyon sikeresek lesznek, de valóban, ez nem garantált, mert különböző helyzetekben és csoportokban különböző készségek szükségesek a magas státuszhoz. Menőnek lenni olykor lehet kockázatos. Például, ha a tanulás a tartósan »nem menő« dolgok közé kerül, az kihathat akár a további tanulmányi útra is.

Úgynevezett kockázati magatartásformák is gyakorta tesznek menővé, hangadóvá valakit, ugyanakkor ezek nem segítik a fejlődést, a felnőtté válást, torkollhatnak krízisekbe: alkoholfogyasztásba, szerhasználatba, akár fiatalkorú bűnelkövetésbe, korai szexualitásba, korai terhességbe, és más, ezekből adódó problémákba.

Az is kérdés, hogy mit nevezünk sikerességnek. Ha valaki alkoholista lesz, vagy fiatalkorú bűnöző, az biztos, hogy nem siker. A társadalom ma azt mondja, hogy egy felnőtt esetében a jó állás, a jó fizetés, az egyetemi diploma vagy a kitanult szakma siker. Ugyanakkor lehet amellett érvelni, hogy kiemelkedő karrier és kiemelkedő fizetés nélkül is élhet valaki boldog és teljes életet, és lehet ilyen értelemben sikeres. Mindenesetre, ha nézünk egy olyan gyerekközösséget, amelyben az iskolakerülés menő és a rossz jegyek, akkor esetükben a menőség együtt járhat olyan viselkedési mintákkal, amelyek hosszú távon is megakaszthatják a fejlődést. Érdekes lenne egy pályakövetés ebből a szempontból, nyomon követni akár azokat a diákokat, akikkel mi most kutattunk, és tegyük fel, húsz év múlva megnézni az életüket: egykori menőkét és nem annyira menőkét!”

Kurucz Adrienn

Forrás: Bocskor Ákos disszertációja

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Klaus Vedfelt