„A sportoló a civil életben is arra törekszik, amire a sportban: elsőnek lenni” – interjú Dr. Lénárt Ágota sportpszichológussal

–

Gyárfás Dorka/WMN: Úgy képzelem, egy élsportoló számára a sportkarrier vége valódi krízist jelenthet, hiszen egy vadonatúj életet kell ezután felépítenie.

Dr. Lénárt Ágota: A sportpályafutás vége mindenképp komoly váltás, ami egyben traumát is jelenthet. Hiába születik meg a döntés már korábban, amikor ténylegesen elérkezik az utolsó verseny napja, akkor azért potyognak a könnyek rendesen. Ez  nagyon kemény szakaszlezárás. Ha felrajzolnánk egy grafikonon az életesemények skáláját, és osztályoznánk őket a személyiségre gyakorolt hatásuk szerint, ahol a közeli hozzátartozó halálesete nagyjából 100-as értéket képviselne, akkor a karrierváltás olyan 60-70 százalékot jelentene, vagyis szintén komoly súllyal esne latba.

Gy. D./WMN: Mi az, ami a sportolók számára különösen nehéz ebben?

L. Á.: A sportoló fejében olyan kérdések fogalmazódnak meg ilyenkor, hogy „Elég leszek? Megfelelek? Tudom majd hasznosítani a civil életben, amit a sportkarrierem során megtanultam?” Azért van olyan is, aki nagyon bízik abban, hogy a sportos előélete segíti a civil pályán – és általában valóban segíti, de néha csak mozaikosan. Ott, ahol kitartásra, rátermettségre, önbizalomra van szükség, ugyanakkor nem biztos, hogy más területeken fejlettek a képességei. Például, ha azt mondom egy élsportolónak, hogy „menj, és adj fel egy csekket a postán!”, nem feltétlenül sikerül neki. Persze ezt elsősorban képletesen értem – bár voltam én már ténylegesen postán sportolóval.

Gy. D./WMN: Úgy tudom, hogy a szociális képességeik is gyengébbek az átlagnál, mivel egy zárt közegben nevelkedtek.

L. Á.: Igen, zárt körben élnek, és ott megtanultak kommunikálni, de másfajta kommunikációt már nem mindenki tud hozni. Erre fel kell őket készíteni. De más területeken is lehet segíteni: össze kell hozni őket mindenféle szakértővel, jogásszal, adótanácsadóval például.

Gy. D./WMN: Hát, igen, egy ilyen váltásnak anyagi vonzatai is vannak.

L. Á.: Erre is lehet előre készülni, de mindenféle példát látunk. Van, aki egész életében meg tud élni a sporteredményeiből, mert világbajnokként, olimpiai bajnokként életjáradékot kap. Vagy olyan sportágban tevékenykedett, amelynek a bevételéből félre tudott tenni – ez ugyanis sportág függő –, így nincs rászorulva arra, hogy azonnal pénzt keressen, esetleg be is tud fektetni. És sajnos olyat is látunk, aki anyagi értelemben pont ugyanolyan esélyekkel indul a civil pályán, mint bárki más: a nulláról, és vagy lecsúszik, vagy sikeres lesz.   

Gy. D./WMN: Az a bizonyos „utolsó verseny”, amiről a sportoló már tudja, hogy egy korszak lezárása lesz, hogyan érkezik el? Halogatja az ember, vagy egyértelmű, mikor kell befejezni?

L. Á.: Van, aki halogatja, és van, aki pontosan érzi, mikor kell abbahagyni. De arra is akad példa, hogy valaki bejelenti a végét, aztán mégis visszatér. Sőt, olyan is előfordult, hogy az illető bejelentette, hogy már csak egy évig levezet, és pont a levezető évben szerzett olimpiai kvótát, ezért természetesen akkor már elment a következő olimpiájára. Ez nagymértékben függ attól, kinek mennyire stabil a személyisége (ami szerepet játszik bármilyen döntés meghozatalában, és annak kitartásban), másrészt a lehetőségekben, amik dinamikusan változnak.

A sportolók ügyesek abban, hogy rugalmasan alkalmazkodjanak az adott helyzethez. Ha úgy érzik, valamiben még van lehetőség, akkor megragadják.

Gy. D./WMN: A mondás, amit gyakran szajkózunk, hogy „a csúcson kell abbahagyni”, mennyire megvalósítható a sportban?

L. Á.: Nem mindig lehet kiszámítani, mi a csúcs. Sok esetben nem lehet pontosan tudni. Bármikor akadhatnak új felkészülési módszerek, vagy a technikai sportokban új technika, aminek a segítségével a sportoló úgy érezheti, most jobb teljesítményre képes.

Gy. D./WMN: Ugyanakkor sok olyan sportolóról tudunk, aki ugyanolyan sikeres lett a civil életében, mint sportolóként, vagyis ott is a legjobbak közé került. Miért sikerülhetett ez nekik?

L. Á.: A stabil személyiség után a második legfontosabb tényező, a megküzdési minta. Hogy ha valamikor keményen kellett küzdenie valamiért, de végül elérte a célt, akkor a következő, elérhetetlennek tűnő célnak is bátrabban megy neki, mert bízik abban, hogy ezt is meg tudja oldani. Nagyon sok múlik a társas támaszon is: a körülötte élők, a család és barátok támogatásán. Aztán az is fontos, hogy van-e ereje segítséget kérni a megfelelő szakemberektől, el tudja-e fogadni a segítséget, elhiszi-e, hogy azzal továbbléphet.

Mint minden más az életben, ez is egy fejlődési folyamat. El kell fogadni, hogy „tegnap még én voltam az olimpiai bajnok, tele volt velem az újság, holnap reggel meg pályakezdő gyakornokként kell belépnem egy cégbe, és lehet, hogy azt mondják majd nekem: hozz egy kávét”.

Gy. D./WMN: Azért ez tényleg nagyon nehéz lehet.

L. Á.: Persze, épp ezért, aki tudatosan gondolkodik az életéről, nem a nulláról kezdi a sportkarrier után, hanem már közben építkezik. Ő az, aki már a sportpályafutása alatt, a kevés szabadidejében dolgozni megy, hogy beletanuljon abba a szakmába, amit később csinálni szeretne. Így amikor ténylegesen állást vagy státuszt keres, már nem a rajtkövön áll.

Gy. D./WMN: Vagy sokan a sport területén helyezkednek el, és akkor sem a nulláról kezdik.

L. Á.: Igen, az bizonyos szempontból még mindig védett terület számukra. Ott lehet edzősködni, menedzsernek lenni, esetleg tanítani. Ugyanabban a közegben, ahol- és amiben ő maga is felnőtt, ezáltal számára ismerősek a helyzetek. Miközben a sport valójában sokkal gyilkosabb közeg, mint a civil. A szakmában azt is mondjuk rá: akváriumverseny, mert sok az eszkimó, és kevés a fóka. Ezen a területen egy civil valószínűleg elpusztulna, a sportoló azonban kiismeri magát benne, mert kívülről fújja a lehetséges lépéseket, szabályokat. De ma már a sport területén is rengeteg szakmát találni, a Testnevelési Egyetem is most indít új szakokat, hiszen egyre több új szakma jelenik meg a sportdiplomáciában vagy a média területén is.

Gy. D./WMN: Sőt, a kereskedelemben, marketingben is.

L. Á.: Persze. Van olyan sportoló, aki a saját sportága technikai felszerelését vagy ruházatát forgalmazza. Ezt általában többéves jó kapcsolat előzi meg azzal a céggel, amelyik őt még sportolóként támogatta.

Gy. D./WMN: Hogyan kamatoztatható a versenyszellem a való életben, ami a sportolók egyik alapvető tulajdonsága?

L. Á.: Hihetetlenül szívósak és kitartóak a sportolók, és a civil életben is arra törekszenek, amire a sportban: elsőnek lenni.

A sportban létezik egy úgynevezett asszertív magatartás, ami azt jelenti, hogy mindent szabad, ami a szabályok értelmében megengedett – de azon belül tényleg mindent. Ezt nagyon jól lehet kamatoztatni a civil életben is.

Ez azt jelenti, hogy a sportoló elmegy a szélső értékig, – ami a civilekre általában nem jellemző. Én magam is büszke vagyok arra, hogy a Nemzetközi Számszeríjász Szövetség négyszer módosított szabályt miattam, mert ami nem volt leírva, azt, ugye, szabad. Na, estére már nem lehetett. A másik, ami a versenyszellemből fakad, és mindenütt jól jön, a „coping”, vagyis egy megküzdési magatartás: ha nem sikerül, nem baj, én újra nekimegyek, amíg meg nem találom a célhoz vezető legjobb utat. A civilek ebben is gyengébbek, mert kevesebb kudarc éri őket, ami bizonyos szempontból jó, ugyanakkor mivel nem kell havonta, negyedévente megküzdeniük valamiért, nem is fejlődik ki az erre való képességük. A sportoló rendszeresen csúcsra van járatva, a civil nem gyakran találkozik valódi megmérettetéssel. Egy prezentáció nem vethető össze egy olimpiai szerepléssel, ahol egy egész ország követi a teljesítményed.

Gy. D./WMN: Valóban az emberek nagy része nem ismeri azt az érzést, amikor egyetlen kinyújtott pillanatba kell sűríteni minden tudást, és évek erőfeszítését.

L. Á.: Pedig milyen jól jönne nekik is! Nagyon hasznos lenne mindenkinek megtanulni azokat a sportpszichológiai módszereket, hogy hogyan kell lazítani, fókuszálni, hogyan kell jó állapotba hozni magad, hogyan kell jól szerepelni, meggyőzni a másikat úgy, hogy ne bántsd meg vele.

Gy. D./WMN: Úgy tudom, a sportolók számára fontos, hogy a váltás ellenére ne hagyják abba a sportot teljesen.

L. Á.: Nem is szabad. A levezető szakasz biológiai szempontból is fontos, vagyis: csökkentett edzésmennyiséggel, de az illető maradjon még a sportágában, mert egy sportkarriert csak fokozatosan lehet befejezni. Ha egyik pillanatról a másikra leáll valaki a mozgással, azt a keringési rendszere, az ízületei és az egész szervezete megsínyli, és elindulhat egy kedvezőtlen folyamat. A levezetés sportágtól függően fél-egy évig szokott tartani. De még egy dolog miatt szükség van rá: mert nem mindegy, milyen példát mutat a sportoló.

A társadalom nem felejti el a bajnokait. Ha azt látja, hogy az egykori hős lecsúszott, lezüllött, ne adj' isten, alkoholista lett, az nagyon rossz üzenet a gyerekek számára is.

A sikeres sportoló ugyanis korunk hőse is egyben, és a gyerekek számára példakép. Nagyon fontos, hogy az élet minden területén jó mintát nyújtson a következő generáció számára, megalapozva ezzel mások motivációját. Emellett a sportolás népgazdasági érdek, mert aki nem mozog, azoknál a kardiovaszkuláris megbetegedések esélye nagymértékben megnő. Ha naponta mindenki csak félórát sétálna, már kevesebb szívbeteg lenne – tehát az élsport után a mozgás előnyeit meg kell tartani, és át kell adni a következő generációnak. Az én presztízsem itt, az egyetemen érezhetően nagyobb a hallgatók körében, mert tudják rólam, hogy a mai napig aktív sportoló vagyok. Jöttek már hozzám úgy pszichológiai segítségért, hogy „Hallom, te is sportolsz. Mondd, neked is remeg a térded világverseny előtt?” Én meg azt felelem: „Igen, csak én tudom, mit kell ellene tenni.”

Gy. D./WMN: Meddig kíséri a sportolókat figyelemmel?

L. Á.: Változó. Van, akivel a sportkarrier után is tartjuk a kapcsolatot, van, aki csak egy karácsonyi üdvözlőlappal jelentkezik. De mindenki tudja, hogy bármikor jöhet, és ott folytatjuk, ahol tegnap abbahagytuk.

Gy. D./WMN: A szülés hogyan befolyásolja a sportkarriert, illetve a váltást?

L. Á.: Nehezebb a helyzetük, erről ők maguk is beszámolnak. A gyerekvállalás ma már szerencsére nem feltétlenül jelenti a sportkarrier végét – legalábbis bizonyos sportágakban –, de az élet megszervezését mindenképp megnehezíti. Nagyon érdekes, hogy a különböző országokban ezt mennyire másképp kezelik.

A dánoknál például létezik egy „Pihenő csillagok” nevű program, ami azt jelenti, hogy a sportoló bejelentheti, hogy egy évre kiszáll a sportból, elmegy szülni, de ettől még nem vonják meg tőle a támogatást, így nem kell sumákolnia sem. Nyugodtan megélheti az anyaságot, és egy év múlva visszatér. Nálunk, aki kiesik a sportból, az nem számíthat semmire – szóval a magyar rendszert még lehetne finomítani.

De a kajakos lányok például sorra jelentették be, hogy elmennek szülni (általában az olimpiát meg szokták várni vele, és utána), aztán visszatérnek. A sportági vezetéstől is függ, mit enged meg a sportolóinak, mennyire tolerálja ezeket a terveiket – de azt gondolom, egyre inkább figyelembe kell venniük. Az Európai Unió is azt támogatja, hogy a sport az életük fontos része legyen, de a létünk egyéb aspektusai ettől nem szenvedhetnek kárt. 

Gy. D./WMN: Mi a helyzet azokkal a sportolókkal, akiknek nem sikerül a váltás?

L. Á.: Az biztos, hogy a társadalmi háló hiányzik mögülük. Kellenének olyan hivatalos szervezetek, amelyek intézményes keretek között utánanyúlnak annak, aki drog- vagy alkoholproblémákkal kerül szembe, vagy csak egyszerűen elveszíti a lába alól a talajt. Nem szabadna őket magukra hagyni a váltásban. Szerencsére az Európai Unió Kettős Karrier Programja kifejezetten  támogatja, hogy segítsük a sportolókat a sportolás befejezése utáni civil életben is – és ezt a programot már Magyarországon is elindították.

Gyárfás Dorka

Képek: Kaszás Tamás