–

A koronavírus-járvány idején diplomáztam

Konkrétan a karantén alatt írtam a szakdolgozatomat kommunikáció és médiatudomány szakon. Szerencsére jól sikerült, és szép, sikeres éveket tudhatok magam mögött. De amúgy, ez kit érdekel?!

A járvány elleni védekezés a legfontosabb most, ezt jól tudom. Eltelt ez a nyár, aggódtunk, viszont mindenki próbált picit feloldódni. Utaztunk belföldön, munkát kerestünk, feszegettük a határokat, és kérdezgettük egymástól, magunktól, a világtól, hogy na, akkor most ez a buli még belefér, ez még biztonságos?

Próbáltuk jól érezni magunkat, ha már se munkánk, se pénzünk, és már annyira, de annyira hiányoztunk egymásnak a barátokkal!

Felvettek az ELTE-re kommunikáció mesterképzésre

Nemrég kezdődött az egyetem, és én már most utálom az egészet. Lefáraszt a sok adminisztráció, a problémák, a koronavírus okozta fejetlenség és az általános egyetemi bürokrácia. Hogy miért? Rájöttem: azért, mert egyetlen percig sem élvezhettem ki a diplomámat. Nem tartottunk családi ebédet, nem volt diplomaosztó buli a szaktársakkal, sőt, diplomaosztónk sem volt egyáltalán. Persze ez érthető ebben a helyzetben, mégis annyira szomorú és elkeserítő… Szóval nem volt összegzés, visszatekintés erre a pár évre, és nem is tudatosult bennem, mekkora mérföldkőhöz érkeztem meg most. Egy pillanatig sem tudtam magamat büszkének érezni, pedig tisztában vagyok vele, hogy volna mire.

Nagyon eseménydús éveket tudhatok magam mögött, rengeteget tanultam, és kiépítettem a felnőtt életemhez szükséges kapcsolati hálómat. Kipróbáltam magam a kommunikáció különböző területein, és még mindig azt tudom mondani, hogy nekem újságírónak kell lennem.

Ha az egyetemkezdés nem lenne elég, itt van, ugyebár, a munka kérdése

Fél éve kereset nélkül tengődöm, még diákhitelt is kellett felvennem, így nem volt kérdés, hogy amilyen gyorsan csak lehet, munkát kell találnom. Egész nyáron bújtam a karrieroldalakat, újságíró és kommunikációs munkák után, de hiába. A járvány az egész kommunikációs szakmát sújtja, ez egyértelmű. Minden kapcsolatomat megmozgattam, közben azon agonizáltam, hogy milyen munkát is akarok én most pontosan? Hiszen nagyban meghatározhatja a pályámat ez a kezdeti időszak.

Mindig tudtam, hogy újságírással szeretnék foglalkozni, de vajon találok-e munkát? Meg fogok-e tudni élni belőle? Az egzisztenciális válság, a most már állandósuló bizonytalanság, a biztonság hiánya még az én fiatal, rugalmas természetemet is megviselte mostanra.

Szóval végül feladtam a válogatást, és annyit tűztem ki, hogy „pénzt kell keresnem”

A segítség egy nem várt, mégis utólag nagyon egyértelmű helyről jött: egy volt oktatóm szólt (innen is nagyon köszi, Eszter!), hogy munkaerőt keresnek egy napilaphoz, akár pályakezdőt is. Gondoltam, ez kell nekem! Annyira gyorsan történtek a dolgok, hogy végül az e-mail elolvasása és az első napom között csupán két hét telt el. Beindultak a dolgok. Felvettek.

Nem tévedtem nagyot, már most érzem, hogy ez a munkahely valószínűleg jelentős ideig meg fogja határozni az életem igen nagy szeletét.

Furcsa ez a helyzet, mert miközben már rajtam van az újságírói felelősség, még az iskolapadban ülök a hét jelentős részében. A kettő között váltani sokkal nehezebb, mint gondoltam.

Eddig is dolgoztam egyetem mellett, de mostanra úgy érzem, kinőttem, meguntam ezt a „cigányéletet”.

Kinőttem a fene nagy spontaneitást, hogy ide-oda rángat az élet, hogy egyik pillanatban esszét írok, a következőben meg cikket.

Hogy nincs rendszer, nincs biztonság és kiszámíthatóság. Mind a kettőt szeretem, de most, ebben a helyzetben valahogy nagyon nehéz összeegyeztetni a két különböző szerepemet, fizikailag, de lelkileg és szellemileg is.

A munkakeresés viszont nem csak nekem volt egy rémálom

Az egész generációnk szenved attól, hogy rengeteg munkahelyen van létszámstop. Úgy tűnik, egyszerűen nincs jó döntés: hogyha mesterképzésre mentél a diploma után, akkor félállásban kell valahogy lavíroznod a két teendő között, ha meg nem mentél egyetemre, akkor lehet, hogy most munka ÉS diákjogviszony nélkül tengődsz.

Ez a járvány a mi háborúnk, ez világos, és meg kell vívnunk, hogyha szeretnénk még boldogok lenni ebben az életben. És szeretnénk, ugye?!

Ez most egy ilyen átmeneti két év lesz az életemben, el kell fogadnom. Tele lesz izgalommal és kihívással, új emberekkel és tapasztalatokkal, ebben nem kételkedem. Azt is tudom, hogy jó szakmát választottam, mert élvezem a munkát, és annak (majdnem) minden folyamatát. Szóval a helyemen vagyok, csak épp most kicsit kényelmetlen ez a hely…

Bocsássatok meg érte, hogy ez most egy ilyen nyavalygós napló lett, de hát „napló”, nem? Oda meg bármit leírhatunk.

Bárdos Kata Kincső