Balatoni József: Egy furcsa tanév tanulságai
Ahogy az egész pedagógustársadalmat, úgy Jocó bácsit is keményen próbára tette, hogy egyik pillanatról a másikra – bármiféle segítő háttér nélkül – bele kellett ugrani a digitális távoktatás feneketlenül mély vizébe. Ez a furcsa, semmihez sem hasonlítható tanév a diákok számára véget ért, a pedagógusoknak viszont még rengeteg teendőjük van az évzárók és a bizonyítványosztások, no meg az elképesztő mennyiségű adminisztráció miatt. Most Jocó bácsi összegezte az elmúlt három hónap tapasztalatait. Van olyan, amit továbbvinne, és olyan is, amit soha többé nem szeretne átélni. Balatoni József írása.
–
2020. március 13-án, pénteken este egy csapásra megváltozott minden
Az iskolákat bezárták, a tanulás-tanítás a digitális térbe helyeződött át, és ott is zajlott a tanév végéig. Váratlanul, és sok helyen felkészületlenül érte ez a pedagógusokat, de hála a lelkes munkájuknak, ezt is sikerült valahogy megoldani.
Soha nem dolgoztam annyit, mint az első két hétben. Volt, hogy néhány perc alatt több száz üzenet érkezett a diákcsoportokba, szülőktől, kollégáktól. Napi tizennyolc-húsz órát vett igénybe az átállás egészen addig, amíg ki nem alakult, hogy melyik platformokat használjuk, mikor vannak élő online órák, és amíg minden gyerek fel nem került a megfelelő csoportokba.
Akkor azt hittem, ezt lehetetlen lesz megoldani, így nem lehet átvészelni a hátralévő tanévet. Aztán persze, ha lassan is, de beállt a rend, minden a helyére került. Vagyis majdnem minden: hisz nem az iskolában, nem a tanteremben, nem együtt voltunk. Az egészben ez volt a legnehezebb, érzelmileg nem volt könnyű megélni és feldolgozni. Nagyon nem. És amellett, hogy a saját magunk mentális egészségét megőrizzük, a diákok lelkére is nagyon oda kellett figyelni, beszélgetni velük a helyzetről, segíteni nekik abban, hogy együtt, közösen átvészeljük… Megterhelő volt, az biztos.
Főleg azoknak volt nehéz, akik végzős osztállyal dolgoztak
Hisz nem volt szerenád, ballagás, utolsó, mámoros napok, ahogy igazi búcsúzás sem. Volt helyette maszkos-kesztyűs, fertőtlenítőszagú érettségi. Persze, ez is egy életre összeköt minket, hiszen mindenki emlékezni fog rá. Ettől egyáltalán nem volt jó. Csak elviselhető és szükségszerű.
Nagyon büszke vagyok a diákokra, akik minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy megoldják a feladataikat, haladjanak a tananyaggal, részt vegyenek az online órákon.
Köszönet illeti a szülőket, akik a pedagógusokkal közösen segítettek abban, hogy minden rendben menjen. Érdekes helyzet ez, mert ekkora összefogás ritkán van a szülők és a pedagógusok között. Annyira jó lenne ezt átmenteni, megőrizni, és továbbra is vállvetve, együtt haladni a közös cél felé…
Megismertünk számos platformot, amiket úgy érzem, továbbra is használni lehetne
A digitális tantermek tényleg hasznosak arra, hogy házi feladatot adjunk, az online tesztprogramok pedig szuper lehetőséget adnak dolgozatírásra, a dolgozatok előtti összefoglalásra. Én biztos, hogy ezeket be fogom építeni a normál oktatási rendbe, mert hasznosak. Azt is el tudom képzelni, hogy egy-egy rendkívüli napon, „ledolgozós” szombaton, esetleg témanapokon lehetne digitális munkarend, de hogy ezt hosszú távon és tartósan így csináljuk, arra nagyon kevés esélyt látok. És őszintén, nem is szeretném. Köszönöm, az elmúlt három hónap bőven elég volt.
Vicces és torokszorító pillanatok
Közben számtalan szokatlan pillanatot megéltünk, volt, hogy egy macska sétált át a kamera előtt, előfordult, hogy egy kistestvér zajongott, a kutya ugatott, néha pedig szülők jelentek meg, mert nem vették észre, hogy éppen óra van.
A legviccesebb talán azt volt, amikor egy anyuka bejött, és elkezdte szárítani a lánya vizes haját, mire feltűnt neki, hogy én éppen a világháború előzményeiről mesélek. Jót nevettünk mindannyian.
Olyan is történt, amikor egy diák a saját arca helyére az én arcképemet tette, így az a szürreális helyzet állt elő, hogy saját magamnak tartottam órát.
Azért nem csak vidám pillanatok akadtak, volt bőven olyan is, amit elég nehéz volt lelkileg megélni.
Láttunk omladozó vakolatot, ágyakkal zsúfolt, penészes szobát, leszakadt ajtajú, kopott szekrényt is. Most igazán bepillantást nyerhettünk a diákok életkörülményeibe.
Az biztos, hogy szeptembertől másként tekintünk egymásra
Sokkal jobban fogjuk értékelni azt, hogy egy térben lehetünk, megélhetjük az iskola közösségi erejét, a személyes kapcsolatok fontosságát. És ezt a diákok is érzik, tudják, hisz az egyik legtöbbször elhangzott mondat ez volt: „Hiányzik az iskola”. És bármilyen furcsa is, egy világjárvány kellett ahhoz, hogy igazán megélhessük a hétköznapok és a találkozások örömét…
Szeptemberben, remélem, találkozunk, és ott folytathatjuk, ahol márciusban abbahagytuk. Addig is mindenki vigyázzon magára, pihenjen, töltődjön, de ne felejtsük el ezt a nehéz három hónapot, bízom benne, hogy mindenki épült általa.
Balatoni József
