„Ébresztő, ég az ágy!” – Kollégiumi élmények, amiket nem felejtek el egy életen át
A kollégium felkészít a nagybetűs életre: megküzdesz a honvággyal, elkezdesz önállósodni, barátságokat kötsz, megtanulsz kiállni magadért, és elsajátítod a társas együttélés szabályait. A gimnáziumtól a főiskola végéig, azaz összesen hét évet töltöttem kollégistaként, ami elegendő élménnyel és nem elhanyagolható mennyiségű tapasztalattal látott el a felnőttkorhoz. Persze közben néhány baki is becsúszott… Filákovity Radojka kollégiumi emlékei.
–
Véletlen gyújtogatók
A szobatársainkkal nem voltunk problémás tinédzserek. A gimi első évében például kifejezetten szerettük volna „odatenni” magunkat, hogy megjegyezzenek a tanárok és a kollégista társaink is. Az eredeti terv szerint a példamutató magatartásunkkal és a jófejségünkkel szerettük volna felhívni magunkra a figyelmet, nem pedig véletlen gyújtogatással a szobában, de ha népszerű szeretne lenni az ember, nem válogathat az eszközökben.
Történt ugyanis, hogy az egyik szobatársunk éjszaka szeretett volna kimenni a mosdóba, és hogy lásson, mécsest gyújtott, amit az ablakpárkányra tett. Csakhogy az ablak félig nyitva volt, az ágya pedig közvetlenül alatta helyezkedett el, így, amikor kinyitotta a szoba ajtaját, a huzat az ágyra repítette a mécsest. Jó ideig időzhetett a vécén, mert mire a szokatlan melegre és a fényre felébredtem, az ágy közepén már egy fél malacot is meg lehetett volna sütni. Szóltam a másik szobatársunknak, hogy fel kéne kelni, mert ég az ágy, mire ő – Drakula grófot megszégyenítő pózban – kipattant, félig csukott szemmel egy jó nagy lavórban vizet hozott, és mire a szobatársunk kikászálódott a vécéből, én pedig megérkeztem a segítséggel, szerencsésen eloltotta a tüzet. A közepén kiégett fekhely egy hétig volt kint a kollégium aulájában – elrettentés céljából. Onnantól kezdve mindenki tudta, kik vagyunk. Mindenki.
Mi lenne, ha kilógatnánk a hajad az ötödikről?
Szerintem mindannyian egyetértünk abban, hogy érettségi előtt egy héttel nincs jobb program, mint a megboldogult józsefvárosi Négy Tigris piacon póthajat vadászni a szobatársunknak. Egy ilyen jeles életeseménynek ugyanis, mint az érettségi, meg kell adni a módját, méghozzá minimum seggig érő hajjal, mint amilyen Beyoncénak van. Miután pedig megszereztük a szajrét, fel is applikáltuk Ivett barátnőm fejére az új hajkölteményt, amiből azonban egy jó darab megmaradt.
A kötelező körök után – mint a hónaljhoz illesztés, a bikivonalhoz próbálás, és az állhoz igazítás –, erősen gondolkodóba estünk, mit is kezdhetnénk a megmaradt „hajjal”.
Kidobni kár lett volna, a felhasználásra viszont már nem volt hely Ivett fején, így végül arra jutottunk, a legjobb, ha belefűzünk egy hosszú cérnát, lelógatjuk az ötödikről a járdára, és amikor a közelébe ér egy járókelő, egyszerűen csak felrántjuk szemmagasságig. Miután végigriogattuk a fél hetedik kerületet, végül egy kolitársunk – akire szintén a frászt hoztuk így – vetett véget a mókának azzal, hogy elkapta a hajat, letépte a cérnáról, és ráakasztotta a szemben lévő kerítésre, mi pedig mehettünk raportra, amiért tanulás helyett a járókelőket vegzáltuk.
Mindezek fényében három igen fontos élettanulságot vontunk le az esetből:
- Ha az ember nagyon megijed, képes helyből egy méter magasra is ugrani.
- No risk, no fun.
- A műanyag póthajat nem tanácsos hajvasalóval vasalni (bár ez nem tartozik szorosan ehhez az esethez, de gondoltam, jó, ha tudjátok)
Tanár úrnak jelentem: vécén voltam, nem a fiúknál!
A kollégiumban farkastörvények uralkodnak, a túléléshez – vagyis ahhoz, hogy békén hagyjanak – pedig ismerned kell a szabályokat, és azokat, akik hozzák őket. Az egyik éjszakás nevelőnk híres volt a szigoráról. Ha ő ügyelt, a takarodót követően, azaz este tíz óra után még nyomós indokkal sem lehetett elhagyni a szobát, mert beírás járt érte – még akkor sem, ha gyakorlatilag épp pillanatokra voltál attól, hogy összecsináld magad. Van úgy azonban, hogy a szükség – szó szerint – törvényt bont. Miután dolgom végeztével – kommandósokat megszégyenítő ügyességgel – osontam vissza a szobámba, a szobatársaim aggódva fogadtak, hogy amíg távol voltam, a nevelő a szobánkban járt, és hiába bizonygatták neki, hogy vécére mentem, nem hitte el, így most a fiúszinten kutat utánam – mindenképp le kellene jelentkeznem nála, mondták.
Ha valamit addig megtanultam, az volt, hogy az ember fegyver nélkül nem indul csatába.
Igazamat bizonyítandó, felszerelkeztem mindennel, amire a hadműveletkor elkelhet: hanyag mozdulattal a vállamra csapott törölközővel és a hónom alatt egy akkora guriga vécépapírral, mint a fél fejem, kiálltam a lépcsőre, majd ártatlan hangon szólongatni kezdtem a tanár urat. Néhány perc múlva meg is jelent a lépcsőforduló alján, de még mielőtt beszédre nyithatta volna a száját, eminens diák módjára, a vécépapírt a magasba nyújtva egy levegővétellel elhadartam: „Tanár úrnak jelentem, vécén voltam, nem a fiúknál!” Szegény köpni-nyelni nem tudott, a szobám ajtajából kitörő hatalmas nevetés viszont elárulta, hogy elég, ha egy pillanatra lankad az ember ébersége, máris kihasználják.
Könny és croissant
Az, hogy az első évben erős honvágy gyötört, enyhe kifejezés. Szerencsére hamar kiderült, hogy a szobatársam hasonló lokálpatrióta, és neki is sűrű pára borítja be a szemét, amint a szülőfaluja szóba kerül. A nagy egymásra találás pedig olyannyira jól sikerült, hogy egy idő után közös hobbink is lett:
minden uzsonnaszünetben az asztaluknál ülve sírtunk azon, hogy haza szeretnénk menni, miközben tömtük magunkba a péksütit.
A nevelőtanár, aki rendszeresen körbejárta a szobákat a szilencium ideje alatt, az elején még minden egyes nap türelmesen vigasztalt minket. Majd nagyjából egy hét után a szokásos délutáni evős-sírós programunk közben arra lettem figyelmes, hogy halkan nyílik az ajtó. A tükörből láttam, ahogy a nevelőtanár benyit, és miután a megszokott látvány fogadja – azaz, hogy két óriásbébi bőg az asztalnál csokis croissant-nal a kezében – alig hallhatóan hátrálni kezdett, és becsukta az ajtót. Jó időre elkerülte a szobánkat, no, meg az addig szokásos kérdését is: „hogy vagytok, lányok?” Azt hiszem, ez volt az első dolog, ami ráébresztett, hogy abba kéne hagyni a hisztit – a croissant zabálásról nem is beszélve.
Gratulálunk, túlélted a Jumanjit!
Kollégistának lenni sokszor olyan, mint egy túlélőtúra a dzsungelben: figyeled a csapdákat – az ajtó tetejére tett vizes poharat –, őrzöd az értékeidet, küzdesz a vízért – pontosabban a zuhanyzóért –, az időd nagy részében pedig örök harcot vívsz az éhséggel.
Amikor egy idő után már minden otthonról hozott élelem elfogy, de a társadat mégsem eheted meg, nem tehetsz mást, minthogy a kreativitásodra hagyatkozol.
És itt jön az egyik legfontosabb lecke, amire a „vadon” tanított: szükség esetén bármiből és bárhogyan ételt lehet varázsolni. Van az a pont, amikor a maradék töpörtyűs pogácsa mogyorókrémmel is ínyenc fogás, a virslit jobb híján a vízforralóban is meg lehet főzni, akár a zacskós levest, a májkrém kenyér nélkül is világbajnok, a smack leves pedig maga a mennyei manna. Annak ellenére azonban, hogy ez a fajta kreativitás már nem jellemző rám a konyhában, mégis elég tudással látott el a túléléshez – mert ahogy az elején megmondtam, a kollégium felkészít az életre.
Filákovity Radojka
Ha tetszett a téma, olvasd el Csepelyi Adri tavalyi írását is: Tíz dolog, amit a kollégiumban tanultam az életről
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images