wmn nivea q10

–

Még nincs egy éve, hogy 40 lettem. Emlékszem, sokkoló volt a szép kerek 3-as és 9-es után a kemény négyes, és a mögötte fityegő nulla. A komoly emberek negyvenévesek – gondoltam magamban, én meg sosem voltam komoly. Egy negyvenest senki nem néz már húsznak, nem hazudják azt, hogy „alig múltál harminc”. Megjelennek a ráncaid, már nem vagy feszes testű, hiába csinálsz úgy, mintha a melled még mindig állna, már csak háton fekve jön be a trükk. Vagy push uppal, még egy–két évig, aztán már a nagy dekoltázs is inkább szánalmas lesz, mint szexi. 

Na, jó, de nézzünk szembe a tényekkel, nem is a húszéves kori önmagaddal kéne összehasonlítgatnod magad. Meg miért is tennéd? Az idő múlik, még akkor is, ha ezzel időnként rossz szembenézni. De azért alapvetően jó.

Mert kit érdekelnek a ráncok, ha az ember kap egy elismerő pillantást; ha azt mondják neki: neked jól áll a korod; ha nem hiszik el, hogy gyereked van, pláne, hogy ekkora (a korai szülés egyik pozitív hozadéka); ha pontosan tudod mennyit érsz, kívül és belül.

Sokáig tartott, míg rájöttem, ki vagyok, hol a helyem, és merre tartok. Néha azért még mindig elakadok benne, de alapvetően tényleg örülök annak, hogy már nem vagyok húszéves, még akkor is, ha ez magyarázkodásnak tűnik. Ez persze nem jelenti azt, hogy húsznak lenni rossz, negyvennek csodás, a hatvan meg maga a Kánaán – de a húsz megtapasztalása nélkül nem tartanék ott, ahol most. Akkor is szerettem és szerettek, megéltem a terhességet és a szülést, a kezembe kaptam egy gyereket, de tudatosságról szó sem volt. Sodort az élet, a szerelem, és hopp, máris anya lettem. Ma már máshogy csinálnám, kezdve a szüléssel, pontosan tudnám, mit akarok, és hogyan, kiharcolnám a kádat, a széket, a tompított világítást, a megértő bánásmódot, az odafigyelést. Ebben sem voltam tudatos. 23 évesen, nulla tapasztalattal néztem szembe a valósággal, és azt mondtam, mindegy is, hogy jön ki, csak egészséges legyen. Nem traumatizálódtam (vagy úgy elnyomtam, hogy nem tudok róla), nem álmodom a szülésemről – különben is, hol van már, sem az azt követő évekről. Csak a kialvatlanság maradt meg bennem, de az érzés örökre elkísér. 

Húszévesen azt sem tudtam, mi legyen belőlem. Kikerültem a gimnáziumból, és álltam bután az élet kapujában. Nem úgy, mint manapság, amikor egy 16 éves is bőszen fújja a következő tízéves terveit.

Hát, nekem nem voltak terveim. Éltem az életem, főiskolára jártam, de fogalmam sem volt, miért, mert azt elég korán felismertem, hogy jó tanár a büdös életben nem leszek. Rossz meg minek legyek? 

Az élet későn sodort az újságírás felé, nem voltam a diákújság ifjú titánja, és az sem, aki az iskolai beszédeket írta a diákelnöknek, és kapar, hogy gyakornok legyen a tévénél. Bár lehúztam néhány boldog hónapot a Barátok közt indulásánál, de nem gyártási területen – addig voltam én minden, csak akasztott ember nem. 

Ma meg? Tudom, hova tartok. Meg tudom fogalmazni magamnak, mik a céljaim, és azt is, mit kéne hozzá tennem. Más kérdés, hogy mennyire aktívan teszem. Élvezem a munkám – most őszintén, ki ne örülne annak, ha arról írhatna, amiről akar, mindenfajta presszió nélkül?

Élvezem, hogy a magam által megkeresett pénzt költöm, és nem a szüleimét, és értékelem a szabadságot, mert tudom, hogy nincs sok belőle.

(És rendkívül igazságtalannak érzem, hogy a 16 év feletti gyerek után nem jár pótszabadság – a kamaszokat is terelgetni kell!). Szeretem, hogy ha úgy döntök, kiugrom két napra Bécsbe valami jófajta kiállításra, de ha úgy döntök, akkor egész nap a kanapén heverek, és bámulom a bárgyú sorozatokat. Nem, fagyit még sosem ettem közben, az már tényleg Szex és New York-os nyáladzás lenne. 

És akkor ott vannak a pasik. Húszévesen nem igazán értettem őket. Ez húsz évvel később sem változott sokat, bár legalább már nagy vonalakban felfogom, hogy milyenek. Volt magas, alacsony, gazdag, szegény, önző és önzetlen, tenyerén hordozó és „elviselő”. Nem voltak tömegével, de időnként fel-felbukkantak. Szerencsére ebben a dologban jóval tudatosabb lettem.

Felismertem, nekem mennyit ér egy egyéjszakás kaland, van-e kedvem belemenni a kötöttségek nélküli liezonba, és bizony megtanultam nemet mondani. Nemet arra, ha nem akarom, hogy hozzám érjen, nemet arra, ha nem akarok csókolózni, és arra is, ha éppen nem vágyom a szexre, mert inkább lelkizni van kedvem.

És nem, nem lettem frigid nőszemély, egyszerűen a minőséget helyeztem a mennyiség fölé.

Jó, ez kicsit úgy hangzik, mintha korábban szakmányban fogyasztottam volna a pasikat – pedig dehogy. De volt negyven évem megtanulni a testem, elhagytam egy-két alkatrészemet, megtanultam nélkülük élni, és megtanultam, hogyan legyek egyszerre önző és önzetlen – az ágyban. Vagy ne adj' isten a kanapén, az asztalon vagy a kocsiban… Na, jó, ahhoz már nagyon nagy kocsi kell, mert a kényelem egyre fontosabb. Bye-bye, „kispolszki”, welcome Volkswagen Sharan… meg a többi egyterű. És tudod, milyen jó, amikor felszáll a köd, és tudod, mit szeretnél és mit nem? Hogy ki tudod mondani, teljesen felesleges sírdogálni amiatt, ami nincs? Hogy nem azon kattogok, milyen rossz lesz holnap, mert nem lesz, hanem élvezem azt, ami ma van, itt és most? 

Talán ez a legnagyobb felismerésem önmagammal szemben. Hogy élvezem azt, ami itt és most van. Mert a veszteségeim megtanítottak arra, hogy nem szabad halogatni, és azt keresni, ami nincs. Hanem élvezni, ami van. Amíg van. 

Zimre Zsuzsa

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van