–

Nagyon rossz lelkiállapotban voltam

Az elmúlt másfél év kiszámíthatatlansága, kilátástalansága, a magánéletem válsága miatt azt éreztem, ha most nem tudok feltöltődni, akkor végem van, beleőrülök ebbe az egészbe, és nem tudom, mi lesz.

Ezért augusztusban besétáltam egy utazási irodába, és befizettem egy dominikai utat magamnak, eldöntöttem: ha törik, ha szakad, elmegyek egyedül erre a nagy útra.

Évek óta gyűjtögettem már erre a célra, és nagyon sokat dolgoztam érte, hogy tényleg megvalósulhasson az álmom.

Extra vállalás, komfortzónából való kilépés a köbön, hiszen sosem nyaraltam egyedül, sosem repültem egyedül, sosem jártam még ilyen messze, és amúgy is parázok a repüléstől, a váratlan helyzetektől.

Sokan mondták: „úristen, egyedül utazni, ez mekkora bátorság”! Csodálkoztak, hogy miért nem félek a magánytól, az egyedülléttől olyan messze mindenkitől. Hát, ha valamitől, akkor attól egyáltalán nem féltem. Sok minden mástól igen, de attól pont nem.

Zürichen keresztül utaztam, és az elindulástól a megérkezésig majdnem húsz óra telt el

Tudni kell ehhez: én egy ötórás vonatutat is képes voltam végignyavalyogni, hogy „mikor érünk már oda?”. Itt meg a tízórás egyhuzamban való repülés sem viselt meg, élveztem minden pillanatát. Aztán fáradtan, de lelkesedéssel tele szálltam le a gépről, ahol azonnal megcsapott a 35 fokos meleg, a pára. A reptéren már várt  a segítőm, aki 15 éve él kint, minden programomat ő szervezte, mindenben támogatott az út előtt és alatt is végig. Zseniális figura, akinek ez az élete, ebben van igazán otthon.

Mire a hotelhoz értem már besötétedett. De az izgalom elnyomta minden fáradtságomat, és a tudat, hogy a világ másik felén állok, felülírt mindent. Vacsoráztam – jelzem, a tizenegy napot végigettem, fantasztikus ízek vannak, minden egy kis édes beütéssel –, és zuhanyzás után lefeküdtem aludni.

Természetesen másnap már hajnali négykor felébredtem, és elindultam a sötétben felfedezni a hotelt, megkeresni az óceánt, hogy beleléphessek, és az első napfelkelte már ott érjen.

Leírhatatlanul gyönyörű, páratlan élmény volt az a pillanat, amikor felkelt a nap, és elkezdtem látni azt, amit addig csak álmaimban vagy képeken láttam. Sokkal szebb, mint amit elképzeltem.

Megkezdődött életem kalandja: megjártam Saona szigetét kétszer is, amikor is hajóval szeltem a Karib-tenger hullámait, langusztát ettem a tengerparton, cuba libre folyt mindenhol, vakított a fehérség, elképesztően kék és hihetetlenül zöld volt minden.

Láttam óriás tengeri csillagokat – itt hívnám fel a figyelmét mindenkinek, hogy állatokkal nem fotózkodunk, pláne tengerei csillagokkal, mert meghalnak, ha emésztés közben megfogja őket az ember –, belesétáltam olyan meleg vízbe, amilyet természetes víz esetén még soha nem éreztem. Közben pedig ezerrel sütött a nap. Voltam hegyen, biofarmon, Cap Cana és Macao Beach strandjain, láttam az igazi Dominikát is, ami borzasztóan szegény, mégis nagyon boldognak tűnő ország, ahol mindenki mosolyog.

Zavaró volt, hogy a turisták miatt iszonyatos mennyiségű szemét van mindenhol.

Szóval élmények voltak bőven, miközben zseniális magyarokkal ismerkedtem meg, jókat nevettünk, beszélgettünk, néha még a világot is megváltottuk kicsit.

A nem kirándulós napjaimon pedig olvastam, feküdtem a medence partján, kókuszból ittam a kókuszlevet, ananászból a pina coládát, és felváltva fürödtem a medencében vagy úszkáltam az óceánban. Mint egy igazi gyerek. Tényleg. Elkapott a flow, a karibi életérzés: mindenki mosolyog, mindenki barátságos, mindenhonnan szól a zene, mindenki táncol. Mintha az egész ország egy óriási vidám zene, egy nagy videóklip lenne.

Egy felnőtteknek fenntartott szállodába mentem – tudom, lehet követ vetni rám is, de azt gondolom, hogy ha egy felnőtt egyedül vagy kettesben megy nyaralni, a legjobb ötlet egy ilyen hotel, tényleg – ahol ugyanúgy voltak animátorok, programok, ami még érdekesebbé tette az egészet: vízijógáztam, medencés partin táncoltam, és végignéztem, ahogy mások vízi rúdtáncot tanulnak. Mindegyik óriási élmény volt.

Közben rengeteget gondolkodtam, a csodás utazás mellett ez egy fantasztikus belső út is volt

Átgondoltam múltat, jelent, jövőt, sikereket és kudarcokat, hibákat és előnyöket. Egyszóval mindent. A Jocó bácsi világa Facebook-oldalra egyszer sem mentem fel – a kétfaktoros hitelesítés miatt, ha akartam volna sem lehetett volna, mert nem tudtam igazolni magam, hogy miért akarok Dominikáról bejelentkezni – az e-mailjeimet nem olvastam el, és telefonon is csak a legfontosabb személyekkel beszéltem.

Csak magammal voltam, és szívtam magamban mindazt, amit a hely adott nekem. Azt éreztem, hogy hosszú idő után először otthon van bennem a lelkem, jól vagyok, megnyugodtam, és hihetetlenül jól érzem magam a bőrömben. Igazán messzire kellett mennem ahhoz, hogy újra közel lehessek magamhoz, és ezáltal másokhoz is.

Tudtam, hogy ez az út egy „belső Camino” lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy sokkal nyugodtabb, teljesebb Jocó fog visszatérni haza. Pedig ez lett belőle.

A hazaút előtt két nappal kiderült, hogy törölték a járatomat, úgyhogy „sajnos” még egy napot el kell töltenem ott – jajj, de „rossz nekem” – amiért hálás vagyok a sorsnak. És persze az irodának is, akik mindent azonnal intéztek, hogy nekem tényleg csak magammal, a pihenéssel kelljen törődnöm.

Az sem zökkentett ki ebből az állapotból, hogy felszállás után fél óra múlva máris landoltunk tankolni, és ezzel órákkal hosszabb lett az út. Tényleg semmi sem tudott kihozni ebből a zen-állapotból, ami szerencsére azóta is tart.

Most pedig egy újabb feladat ezt valahogy megőrizni, vagy legalábbis visszaidézhetővé tenni, hogy a nehezebb napokon is legyen mihez nyúlnom magamban. Az indulás előtt pedig még lesétáltam az óceánhoz, beletettem a kezemet, és megígértem, hogy visszatérek még ide. Szóval lesz még ilyen, az tuti…

Balatoni József

A képek a szerző tulajdonában vannak