„Sosem mertem a tükörben nézegetni magam, mert mindig anyám tekintetét láttam”

–

Amikor megjelent az írásom, amelyben a belső vívódásomról és a komfortzónámból való kilépésről írtam, sejtettem, hogy ez is olyan téma lesz, amit majd sokan jól „megokfejtenek”, és aminek nyomán előkerül a kommentszekcióban a „hiszti” és „szedd össze magad, és tegyél ellene” vélemények. 

Nincs is ezzel gond, de úgy érzem, hogy csak a felszínt kapargattam meg legutóbb, ezért értettek félre sokan. 

Az alaptermészetemhez mindig is hozzátartozott a szégyenlősség, amely általános iskolában abban merült ki, hogy nem szívesen öltöztem át mások előtt. Ez folytatódott középiskolában is. Sőt, ami azt illeti, családon belül sem szerettem sosem mások előtt átöltözni. Természetesen megtettem, mert kislányként nem vagy nehezen tudja azt a szülőnek jelezni egy gyerek, hogy szeretné becsukni az ajtót. (Bár ezt én kérdés nélkül, kortól függetlenül megengedném a lányomnak.) Az sem segített ezen, hogy kis lakásban laktunk a családommal öten, amelyben három fiú volt. Nehéz volt intim szférát kialakítani és meghúzni azokat a határokat, amikre nekem szükségem lett volna.

Mert már ott is felmerült a „mit hisztizel, az anyád vagyok, csak láthatlak” vagy a „láttam már ilyet”, illetve a „miért hiszed, hogy téged néz mindenki”. 

Emlékeim szerint édesanyám mindig picit molettebb nő volt, de az én szememben ettől függetlenül is nagyon csinos. Szép cipőkben és szoknyákban járt, a blúzai mindig selymes tapintásúak voltak, és imádtam az illatát is. Ő mégis bármikor a tükörbe nézett hangosan elmondta a véleményét magáról, ami sosem volt jó. Testrészről testrészre elemezte, hogy mit nem szeret magán. Sosem értettem, én hogyan láthatom őt akkor ennyire szépnek, ha ő saját magát ennyire nem szereti. Mindig küzdött a súlyával, sokat foglalkozott vele, és mivel egy szem lány voltam a családban, ezeket velem osztotta meg. 

Valószínűleg a saját rossz testképe miatt elkezdte zavarni az én testem is, ahogy elkezdtem cseperedni. Sosem mertem a tükörben nézegetni magam vagy táncolni, mert mindig éreztem magamon anyám tekintetét.

Tizenéves voltam, amikor épp fogyasztótablettát szedett, amiből adott nekem is. Ekkor lehettem kb. 45-48 kg. Agyilag akkor is felmértem, hogy nincs gond a súlyommal és a testemmel, mégis, talán az ő lelkiismeret-furdalását akartam enyhíteni, így belementem a tabletta szedésébe. 

Az öltözködésem mindig viszonylag visszafogott volt, ritkán vettem fel rövid szoknyát és mélyen kivágott blúzt, ennek ellenére a bátyám barátai (is) mindig megjegyezték, hogy mennyire csinosnak tartanak. Ezek engem sosem töltöttek el jó érzéssel, vagy adtak magabiztosságot, inkább csak plusz terhet.

Mert anyámnál ezek a végletek voltak: kövér és ronda, vékony és kurva. 

Végül felnőttem, férjhez mentem, és született két gyerekem. Mindkét várandósságom alatt foglalkoztatott a téma: hány kiló vagyok? Nem diétáztam, nem sanyargattam magam, illetve szülés után sem kezdtem el diétázni, mert akkor is úgy gondoltam, hogy ezek nem észszerű gondolatok, le tudom őket küzdeni. Így is lett. Mindkét várandósságom alatt 15 kiló pluszt szedtem fel, amelyet szülés után, szoptatás alatt viszonylag gyorsan le is adtam.

Az alaptermészetem továbbra sem változott, nem szerettem vetkőzni mások előtt, viszont például a szülésnél ez baromira nem érdekelt senkit. Az első gyerekem születésénél olyan szinten nem tudtam ezzel foglalkozni, hogy napokkal, sőt hetekkel később kezdtek felsejleni képek, ahogy teljesen csupaszon fekszem vajúdás közben, az ajtó nyitva, és akit éppen megkértek, kérdés, kérés, figyelmeztetés nélkül megvizsgált. Utólag sokat beszéltünk erről férjemmel, őt is meglepte, hogy ez így megy, de első szülésnél és tapasztalatlanul nem tudott mit mondani. Úgy éreztem, mintha a testem egy tárgy lenne, ami ki van téve a nézelődőknek. A férjem próbált visszatakarni engem olykor, és igyekezett kényelmesebbé tenni a helyzetet, de nehéz volt a dolga. Tizenkét órás vajúdás után megcsászároztak, és véget ért a rémálom. A második szülésnél egy másik kórházban, egy másik csapattal és több tapasztalattal, sokkal vállalhatóbb volt az egész. Ott is ki kellett lépnem a komfortzónámból, és a gátlásaimat félre kellett tennem, de összehasonlíthatatlan volt a két élmény. 

Megérkezve a jelenhez: továbbra is szemérmes vagyok, nem szívesen vetkőzöm le mások előtt. Függetlenül attól, hogy nincs mit szégyellnem, a súlyom is rendben van. Ez nem ezen múlik. Túl azon, hogy ez habitus kérdése is, a gyerekkoromból hozott minták és kiskamaszként, szülő nőként megélt dolgok nem segítenek a jelenlegi helyzetemen.

Ez nem hiszti, ezek érzelmek, amiket sok-sok munkával megpróbálok kezelni, főleg, hogy egy nagyon fontos illető lebeg a szemem előtt: a lányom. 

Hiszem, hogy igenis jobb mintát adok át a lányomnak, mint amit én kaptam anno. És ez teljesen független attól, hogy a kislányomnak mikor, milyen szituációban tanítom meg, hogyan mondja ki, ha neki valami nem jó, kellemetlen. Például nem kell puszit adnia olyannak, akinek nem akar. Nem kell, mondhat nemet.

Én is mondok néha nemet, ha valami nekem kényelmetlen és kellemetlen, de akkor ott, a fürdőruha felvétele előtt pár másodperc alatt futott át rajtam, hogy valós-e a szorongásom, hazudjak-e annak érdekében, hogy ezt megússzam, vagy ne. Miről is szól ez, mit közvetítek, és ha már csírájában el tudom ezt fojtani, akkor talán később sem fog tőlem olyat hallani a lányom, ami ártalmas lehet a saját testképére.

Szeretnék annyi tudatosságot magamra szedni, ami segít, hogy ne vigyük tovább generációról generációra ezeket a mintákat.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Vyacheslav Chistyakov

WMN szerkesztőség