A lányom miatt is kötelességem megtanulni szeretni és elfogadni a testem

–

„És hozzatok magatokkal fürdőruhát is!” Azon mondatok egyike, amiket valamiért teljesen elnyom a tudatom, ezért aztán sosem viszek. A nyáron már két alkalommal mondták ezt, amikor meglátogattuk gyerekes barátainkat a lányommal. 

Az első alkalommal távolra mentünk, és tényleg sok szervezést igényelt, hogy mit csomagoljak az ott töltött időszakra. Végül valahogy az én fürdőruhám maradt otthon. Véletlenül. 

Amikor ez kiderült, a barátnőm udvariasan kezelte, tudomásul vette a helyzetet, így ő sem dobta le a ruhát vagy csobbant a gyerekekkel (ez a része egyáltalán nem zavart volna), hanem a medence szélén beszélgettünk. Bár tény, hogy így is, úgy is öt másodpercenként akartak a gyerekeknek inni, vízipisztolyt, úszógumit kapni, vagy jutott eszükbe pisilni. Így végül magamat is megnyugtattam: jobb is így. A vízből nehezebb lenne ugrálni.

De titkon szurkoltam, hogy a kislányom is elfogadja ezt a helyzetet, és ne kívánjon be engem is a medencébe, na meg a barátnőm se ajánljon fel nekem fürdőruhát. 

Annak ellenére, hogy csak mi voltunk: nők és a gyerekeink, örültem, hogy nem kell levetkőzni. Végül megérkezett pár percre a barátnőm férje is, amikor végképp elöntött a boldogság, hogy rajtam ruha van.

A második alkalommal már nehezebb volt a helyzet, és nem úsztam meg szárazon. A közeli településen élő barátunkhoz mentünk, ahová úgyszintén nem vittem fürdőruhát, puszta feledékenységből. De itt bizony volt fürdőruha is (amit amúgy is nekem adott a barátnőm), és bár először a hideg vízre hivatkozva azt mondtam, hogy még gondolkodom, a második invitálásnál már láttam, hogy a lányom is figyel. 

Egy másodperc alatt futott végig a fejemben, hogy bedobom a „megjött” kártyát, de mégsem mertem ekkorát füllenteni, úgyhogy elindultam befelé átöltözni. Úgy éreztem, csak vánszorgok.

A barátnőm még kiszólt a medencéből, hogy visszafelé vigyem már ki a kislánya cumiját is, de természetesen azt még átöltözés előtt kivittem, remélve, hogy időközben a lányom is megunja a fürdést a medencében. Nem így történt. Kénytelen voltam tényleg átöltözni. 

Az járt a fejemben, hogy ez fontos üzenet a lányom számára, hiszen ha most kitálalok, hogy én igazából nem szeretnék levetkőzni, de azt nem tudom, miért, és talán még olyan kifejezéseket is használnék, hogy szégyellem a testem, akkor ő abból rossz következtetéseket fog levonni. Mert ő engem csodásnak lát. És ezt nap mint nap elmondja.

Bementem a fürdőbe, és folyamatosan azon gondolkodtam, hogy nézek ki. A gyomrom görcsölt, próbáltam keresni egy tükröt is, hogy lássam magam, mielőtt más lát engem.

Nem találtam, így leszegett fejjel indultam a medence felé. Valószínűleg lángvörös volt az arcom. 

Amint a vízbe értem, elkezdett enyhülni a szorongásom, és már csak az járt a fejemben, hogy megcsináltam. Felvettem, bejöttem, túl vagyok rajta. Ettől függetlenül persze jólesett aztán magamra ölteni a ruhám, méghozzá baromi gyorsan.

Tisztában vagyok vele, hogy dolgoznom kell a testképemen. Hiszen a két gyermekem megszületése után teljesen természetes állapotban van a testem. Bár ezt fejben tudom, és addig a pillanatig rendben is vagyok vele, amíg textil van rajtam, de amint ebből lejjebb kell adnom, a szívem gyorsabban kalapál, és azt kívánom: bár vége lenne ennek az egésznek. Úgy vagyok vele, mint egy általános kivizsgálás esetén vagy a nőgyógyásznál, még a családtagok előtt is szégyellem magam.  

Én már ehhez hozzászoktam, de született egy lányom, akinek kutya kötelességem példát mutatni. Leginkább azzal, hogy megtanulom szeretni és elfogadni a testem. 

És túl a saját büszkeségemen, amiért kiléptem a komfortzónámból, a kislányom azt mondta hazafelé: „Anya, nagyon csinos voltál a fürdőruhában”.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ freemixer

WMN szerkesztőség