–

A tavalyi évben háromszor álmodtam egymás után, hogy pszichológia szakra járok. A harmadik álom után hajnalban felébredtem, felcsaptam a laptopot, és beadtam a jelentkezést. Senki sem volt otthon. Csak én és az álmaim. Úgy döntöttem valamiről, hogy nem beszéltem meg senkivel. Euforikusan felemelő érzés volt.

Amióta gyerekeink vannak, minden percünket egyeztetnünk kell. Hol leszel, mikor végzel, tudod vinni focira, szombaton meccs van, el tudod hozni a barátait, vettél kenyeret? Logisztika.

A logisztikában fuldoklunk nap mint nap. Rohanunk egyik helyről a másikra, én pedig valahol útközben valahogy elfelejtettem, hogy kell a pillanatban maradni. Egy olyan képességemet vesztettem el, amiről nem is tudtam, hogy elveszíthető.

Én mindig nagyon megéltem mindent. A napfényt a bőrömön, a szelet a hajamban, az átbulizott éjszakákat, de még a józanodó-mámoros hajnali madárcsicsergés is itt van a fülemben. A beszélgetéseket a Halászbástya tetején Isten létezéséről. A másikra figyelést, a magamba nézést, az előre tartást, a terveim szövögetését. Nagyon sírtam minden búcsúzásnál, és nagyon örültem minden újratalálkozásnál. De még egy egyszerű jegeskávéba is úgy bele tudtam feledkezni, ha finom volt, hogy megszűnt a világ körülöttem.

Nekem mindig ment egy másik mozi a fejemben. Az én mozim. Vicces filmek pörögtek a vetítővásznamon, rengeteg valóságos szereplővel az életemből, akiket nagyon szeretek, és akik nagyon szeretnek. Mindegy volt, mi történik kint, mert velem belül annyira jó volt minden.

Imádtam úgy nevetni, hogy majdnem megfulladtam. Egyszer egy cirkuszi előadáson tényleg azt hittem, hogy eljött a vég, és soha többé nem tudok levegőt venni.