–

Kurucz Adrienn/WMN: Június 20-án nyílik Szentendrén egy kiállítás, amely az Angyal szállt el… címet viseli, és amelyben a te alkotásod is látható. A térben két női alkotó gyásza kapcsolódik össze: Anna Margité, aki Ámos Imrét veszítette el a holokausztban, és a tiéd, amely még egészen friss.

Fajgerné Dudás Andrea: Igen. Újranyit az Ámos Imre–Anna Margit Emlékmúzeum, és ennek apropóján a művészházaspár szellemiségét megidézve kortárs alkotók vizsgálják, miként dolgozhatók fel és tehetők hozzáférhetővé művészeti eszközökkel azok a traumák, amelyek egyszerre történelmi meghatározottságúak és mélyen személyesek. Megrázó kiállítás lesz, mert nagyon nehéz témákból építkeztünk, ilyen például a holokauszt generációkon átívelő hatása, a válás és az özvegység is.

K. A./WMN: Segít, hogy az alkotás során dolgozol a gyászoddal, vagy mélyebbre visz benne?

F. D. A.: Nem tudom, hol van ebben az egészben a „mélyebb”. Erre majd később lehet visszatekinteni. De azt el tudom mesélni, hogy volt egy tervem: szerettem volna festeni egy özvegy önarcképet, fekete kendőben. De nem ment. Nem voltam képes rá.

Más képek viszont készülnek. Ezek a korábbi festészetemre, a korábbi motívumaimra reflektálnak, csak más kontextusba kerülnek. A kiállításon az én termem egy forgatag lesz. Érződni fog rajta, hogy én ebben most tombolok. A többiek letisztultabb alkotásokat készítettek, nálam viszont a tér minden négyzetcentimétere szerepet kap. Mindennek jelentése van: annak is, mi van a sarokban, mi kerül a falra, mit akarok látni az ablakon át, és mit nem.

Egyfajta gyermeki létben vagyok. Közben persze működik a felnőtt, felelősségteljes énem is, mert a két gyerekem mellett muszáj működnie. A hétköznapi életünket azért átvariáltam, különösen az élettereket. A konyhában agyagozunk, a nappaliban eszünk, a hálószobában kis műterem van, én pedig beköltöztem az egyik gyerek szobájába aludni. Teljesen felborult minden, de részben ez segít nekem működni. És így egy térben tudok lenni a gyerekeimmel, nem máshová elmenni alkotni, és a logisztika is működik.

K. A./WMN: Ez a terem, amit most berendezel, a gyászodról szól? Vagy inkább emlékszoba?

F. D. A.: Nem emlékszoba. Az érzéseimről szól. A gyászomról, a veszteségről.

K. A./WMN: Gondolkodsz azon, mit visznek majd haza ebből a látogatók?

F. D. A.: Nem igazán. Ez elsősorban a feldolgozásról szól. De nem csak az enyémről, mert a videómunkámban nyolc ember beszél a saját özvegységéről: arról, hogyan élték meg, hogyan éltek túl. Nem akartam hosszú videót készíteni, de végül nyolcvanperces lett, mert erről a témáról nem lehet röviden beszélni.

Különböző korosztályú emberek szerepelnek benne, férfiak és nők, akik negyven éves koruk körül, váratlanul veszítették el a párjukat, amikor egy, két vagy három gyerekük volt. Van, akinél három, van, akinél harminc év telt el azóta. Én vagyok a legfrissebben a gyászban, másoknak már van valamennyi rálátásuk.

A videó egy Anna Margit-képre reflektál. Nagyban megfestettem azt a teret, amelyben Anna Margit az Özvegység című képén kendővel letakarva ül. Ebbe a térbe ültek bele az interjúalanyok. Azt kértem tőlük, hogy a kendő legyen a fejükön, aztán ha akarják, levehetik. Tíz percig egyedül voltak, néma csendben, és azt csinálhattak a kendővel, amit szerettek volna. Érdekes, hogy a férfiak úgy döntöttek, nem veszik fel a kendőt, ezért azt kértem tőlük, hogy helyezzék el valahová.

K. A./WMN: Mit jelent neked ez a kendő?

F. D. A.: Számomra a kendő a téma tabuságát jelképezi. Sok embert kértem fel, akiről tudtam, hogy hasonló helyzetben vannak, de sokan nem akarnak a gyászukról beszélni. Végképp nem kamera előtt. A kendő a képen is eltakarja az arcot, és ez azért is fontos, mert azt üzeni, bárki ülhetne ott. Bárki bármikor kerülhet ebbe a helyzetbe.

Az ember elvileg tudja, hogy bármikor meghalhat. De én most már tényleg tudom, hogy ez így van. Korábban nem igen gondoltam arra, hogy lehet, itt vagyok, és egy óra múlva már nem leszek. Mi ezt a helyzetet éltük meg. De erről nem szokás beszélni. Ezért is fontos nekem ez a munka. 

K. A./WMN: Az „özvegy” szó önmagában is nagyon bonyolult. Rideg, titokzatos, mintha egy sötét barlang nyílna meg mögötte. Te hogy vagy ezzel a szóval?

F. D. A.: Azt érzem, öregít. Általában idősekről gondoljuk, hogy özvegyek. Közben a névhasználatom miatt is fontos kérdés. Számomra nem kérdés, hogy Fajgerné maradok. Eszembe jutott az is, hogy régen voltak festőnők, akik a nevük elé tették, hogy özvegy. Ezen is gondolkodtam, de még nem tisztázódott bennem.

K. A./WMN: A Fajgerné név a művészi identitásodnak, feminizmusodnak fontos része volt mindig is.

F. D. A.: Igen. A doktori iskolában, amikor az elsősök bemutatkoztak, rákérdeztek, mi lesz, ha elválok a férjemtől? Döbbenten álltam ott. Értettem, hogy ez a kérdés felmerülhet, csak nem nálam.

K. A./WMN: Mennyi ideig voltatok házasok?

F. D. A.: Tizenöt évig, de huszonnégy éve ismertük egymást. Tizenhat éves korom óta. Jancsi és Juliska voltunk, mert az én második nevem Júlia, ő János volt. Régen volt is egy sorozatom ezzel a címmel. Mindig poénkodtunk azzal is, hogy felvehetné a Rómeó nevet. és akkor mi lennénk Rómeó és Júlia. Olyan tervünk is volt, hogy majd együtt halunk meg. Hát ezt most nem lehet kivitelezni, mert a gyerekeinket fel akarom nevelni. 

K. A./WMN: Az, hogy ennyire váratlanul ment el a társad, gondolom, még nehezebbé teszi ezt az egészet.

F. D. A.: Igen. Az élet törékenységét most értettük meg igazán. Korábban is mondtam olyanokat, hogy nem tudom, mit hoz a holnap, főleg, amikor nagyon tevékeny időszakban voltunk, és mindig jött valami lehetetlen helyzet, amivel kellett kezdeni valamit. De arra az ember igazából nem gondol, hogy valamelyikünk meghalhat. Most már ez is benne van a pakliban. 

K. A./WMN: Ki és mi segít neked most leginkább?

F. D. A.: Ez az egyik kérdés a kiállításon látható videóinterjúimban is: mi a segítség? Sokat gondolkodom ezen.