„A női sors nem kipipálható feladatlista” – interjú Nagy Borbálával, a Mambo Maternica rendezőjével

–

Bánosi Eszter/WMN: Voltál tanár és újságíró is. Hogyan fordultál a filmkészítés felé?

Nagy Borbála: Valahogy ez is összefügg a női léttel: sokáig nem hittem el, hogy rendező nő is lehet. Át kellett lendülnöm ezen az akadályon. Filmelméletet és filmtörténetet tanultam az ELTE-n, ahol Pálos György mentorálásával a filmgyakorlat-szemináriumon minden félévben készítettünk egy kisfilmet teljesen amatőr körülmények között. Ott találkoztam először ezzel a folyamattal, és fedeztem föl, hogy minden benne van, amit szeretek, ráadásul pont a számomra megfelelő arányban. Változatos, mert egyszerre vagy egyedül és együtt más emberekkel.

Ráadásul a filmjeimet jól fogadták a csoporttársak. Ennek ellenére természetesnek vettem, hogy nagyon kevés nő jut el a rendezői székig. Miért pont én lennék az? Láttam a környezetemben, hogy milyen arányban vesznek fel nőket az SZFE-re: akkoriban nyolc rendezőből legfeljebb kettő volt nő. Irreálisnak tűnt, hogy bejuthatok, így nem is láttam magam előtt a rendezést mint lehetőséget. Egy darabig azt terveztem, hogy majd a forgatókönyv-írás felől fogok közelíteni a filmkészítés felé. De egyszer Ruttkay Zsófia forgatókönyvíró, aki mentorom volt, azt mondta, hogy ha úgy érzem, hogy meg tudom rendezni a saját könyveimet, akkor rendezzek. 

Ezt a tanácsot meg is fogadtam, de aztán jött a gazdasági válság, és minden egy kicsit a túlélésről kezdett szólni. 2011-ben végül elmentem az országból, mert minden, ami érdekelt – az oktatás, az újságírás, a film – összeomlani látszott. Németországba költöztem, ahol egy filmfesztiválnál kezdtem dolgozni – azzal a hátsó szándékkal, hogy majd jelentkezem rendező szakra a berlini DFFB-re (German Film and Television Academy Berlin). Igazából le akartam zárni ezt az irányt, a filmkészítés útját, de gondoltam, még egy esélyt adok neki, mielőtt elengedem. De felvettek.

A rendezői osztályba legnagyobb meglepetésemre hat nő és három férfi került be, és mára már egyértelműen látszik, hogy végül az osztályomból a nők lettek sikeresebbek.

B. E./WMN: Szerinted máshogy viszonyulnak a diákokhoz az ottani egyetemeken? Vagy eleve kevésbé él a nőkben az az érzés, hogy bizonyos szakmákat nem tölthetnek be, mert azok „férfiasak”?

N. B.: A statisztikák alapján nagyjából 50–50 százalék a nők és férfiak aránya a német egyetemeken. A különbség később kezd el megjelenni, amikor a nők fokozatosan lemorzsolódnak a különféle férfiasnak tekintett szakmákban. Például női operatőrnek lenni még a rendezőinél is nehezebb helyzet, mert él az az abszurd prekoncepció, hogy ez egy nehéz fizikai munka, egy nő nem bírja el a kamerát. Miközben meg a gyerekét simán elbírja…

De a női rendezőkkel szemben is van egy jó adag bizalmatlanság. Még mindig könnyebb a gyerek-, az ifjúsági- és a dokumentumfilm területén dolgozniuk, mert jóval kisebb költségvetést kapnak a filmjükhöz, és a mainstream, nagy költségvetésű produkciókat sem szívesen adják női rendezőknek. Mintha azt feltételeznék, hogy nem tudnak elszámolni a pénzzel, vagy hogy képtelenek elirányítani egy nagy stábot.  

B. E./WMN.: A saját bőrödön is tapasztaltad ezt?

N. B.: Azt nem tudom, hogy azok az akadályok, amiket kaptam az élettől, mennyiben szóltak annak, hogy nő vagyok. De én is nagy adag szexizmust internalizáltam magamban. Sokat dolgoztam már rajta, de még a mai napig vannak ilyen reflexeim. Szerencsére mindez már tudatos szintre került, és rajtakapom magam, ha megjelenik bennem a nőellenesség – nemcsak saját magam, hanem mások irányába is. Meg kellett értenem, hogy ezek nem az én gondolataim, hanem kívülről jövők, melyek évtizedekig épültek be, de most már nyugodtan meg lehet őket kérdőjelezni. Amikor elbizonytalanodok, megkérdezem magamtól, mit tenne egy férfi, és úgy cselekszem. „Have the confidence of a mediocre white man” – ahogy a híres szlogen mondja. (Azaz: „Legyen akkora önbizalmad, mint egy középszerű fehér férfinak.”) Igyekszem ehhez tartani magam. Most például elkezdtem írni egy science fictiont, és észrevettem, amikor bekúszott egy-egy korlátozó gondolat, de szerencsére gyorsan túllendültem önmagam megkérdőjelezésén.

B. E./WMN: Pedig a rövidfilmjeid – a Minden rendben és a Pannónia dicsérete – politikai, társadalmi szatírák, közállapotokra reflektáló alkotások, amelyek nem hagyományosan „női témák”. Hogyan kezdett el érdekelni az elnyomás és az ellene való fellépés kérdése?

N. B.: Alkotóként úgy fordultam Magyarország felé, hogy már külföldön éltem, és kívülről tudtam ránézni az országra. Lehet, hogy ha itthon maradok, akkor is eljutok ide, de a távolság adott egy sajátos perspektívát. Még így is kellett öt év, mire mocorogni kezdett bennem, hogy foglalkozzak Magyarországgal. Az, hogy elmentem, egyfajta menekülés volt. Egy darabig igyekeztem mindentől távol tartani magam, ami magyar. Aztán 2015-ben olvastam a hírekben a szerb–magyar határon felállított kerítésről. Először azt hittem, ez egy rossz vicc. Amikor kiderült, hogy nem, éreztem, hogy muszáj ezzel kezdenem valamit. Akkoriban nem nagyon láttam, hogy a magyar rendezők reflektálnának hazánkban uralkodó közállapotokra, leszámítva egy-két filmet. A magyar film csak később kezdett hangsúlyosan a társadalmi kérdések felé fordulni.

A Pannónia dicsérete esetében az oktatás helyzete hívta életre a filmet. Tanárképzést is végeztem, az oktatás ügye emiatt nagyon foglalkoztatott. Az ELTE-n még a kompetenciaalapú oktatásról tanultunk, ami akkor progresszívnek és ígéretesnek tűnt. Elszomorított, hogy ebből végül semmi nem valósult meg. A következő filmötletem – a science fiction mellett – szintén egy iskolában játszódik, és a főszereplője egy gyermektelen ötvenes igazgatónő, akinek egy magyarországi kisvárosban kell szembenéznie egy kifejezetten macsó, elnyomó környezettel.

B. E./WMN: A Mambo Maternica pedig már egy igazi női film. Három, Budapesten, Berlinben és Párizsban élő nő életén keresztül meséli el az anyaság, gyermektelenség és önazonosság kérdéseit. Milyen kérdés vagy dilemma volt az, ami elindította benned a történetet? 

N. B.: Igazából soha fel sem merült bennem, hogy az is egy opció, hogy ne legyen gyerekem. Annyira természetesnek vettem, hogy sokáig meg sem kérdőjeleztem. 36 évesen még mindig nem volt gyerekem, ekkor kezdtem el pánikolni: úristen, most mi lesz? Hiszen azt hittem, hogy 35 éves koromra meglesznek a „kötelezők”: férj, gyerek, autó, családi ház.

A Covid alatt ráadásul ismerkedni sem nagyon lehetett, és az izolációban akkora lett a frusztráció, hogy azt éreztem, muszáj erről beszélnem. Nemcsak önterápiás okból, hanem azért is, mert – mint később kiderült – nagyon sokan vannak hasonló helyzetben. Sokan nem tudják, akarnak-e gyereket vagy sem. Nekem korábban a tudatos gyermektelenség mint lehetséges életút nem is volt a horizontomon, pedig teljesen valid döntés. Nem a „checklist” kipipálása vezet el a boldogságig.  

B. E./WMN: Ha már szóba hoztad az elszigetelődést: a filmed női szereplőinek közös élménye a magány – akár akarnak gyereket, akár nem.

N. B.: A magány motívuma ösztönösen, kezdettől benne volt a forgatókönyvben, valószínűleg azért is, mert a Covid alatti elszigeteltségben kezdtem el írni. Akkor még nem beszéltem erről nyíltan másokkal, legfeljebb szűk körben. Később viszont nagyon örültem annak, hogy a film megnyitotta ezeket a kapukat. Workshopokon, vetítések után előfordult, hogy olyan nők hívtak félre, akikkel csak most találkoztunk, és mesélni kezdtek vetélésről, abortuszról, gyermektelenségről. Engem lenyűgözött, hogy ezekről szűk és tág körben is lehet ennyire nyíltan beszélni. Ez pedig az én magányomat is oldotta.

Az egyik fejlesztő workshopon, amikor arról volt szó, mi köti össze a három női karaktert, egy francia rendezőnő jelezte nekem vissza először: a magány. A film tulajdonképpen három magány története.

B. E./WMN: Miért volt fontos, hogy a három női történet földrajzilag is eltérő közegben játszódjon?

N. B.: A fejlesztés során nagyon sokat változott a történet, a városok is cserélődtek. Sokat kísérleteztem azzal, hogyan működne jól a tér. Amikor viszont eldöntöttük, hogy mindhárom szereplő magyar legyen – részben praktikus okokból, részben mert magyar alkotóként ehhez tudok a leginkább kapcsolódni –, akkor azt éreztem, földrajzilag el kell távolítani őket egymástól. Így tud igazán megszületni a magány is. Szerettem volna tágítani a horizontot, európai szintre emelni a történetet, hogy ne csak magyar nőkről szóljon Magyarországon, hanem arról is, hogy európai nőként hogyan létezünk ma. Számomra fontos élettapasztalat az elvándorlás is, hiszen én magam is elmentem, ezért végül két migrációs történet is bekerült a filmbe.

B. E./WMN: A társadalmi és jogi környezet miatt is számított, hogy az egyes történetszálak melyik városban játszódnak? Például, hogy egy adott ország miként teszi lehetővé a lombikprogramot, az abortuszt vagy az örökbefogadást?

N. B.: Ez mindenképpen fontos szempont volt. Például az abortusztabletta Magyarországon nem elérhető, ezért is kellett, hogy az a történetszál külföldön játszódjon, ahol a gyógyszeres megoldás bizonyos időhatárig hozzáférhető. A lombikprogram pedig Németországban komoly anyagi terhet jelent, és a rendszer bizonyos értelemben diszkriminatív is: házaspárokat támogat, de még ott sem fedezi a teljes összeget. Ugyanakkor a társadalmi közeg elfogadóbb, „edzettebb” ezekben a kérdésekben, mint Magyarországon. Itthon a gyermektelenség még mindig nehezebben fér bele a klasszikus nőképekbe, mintha az anyaság valamiféle kötelező feladat lenne. Ebben a történetben az örökbefogadást inkább egyfajta kétségbeesés mozgatja, nem pedig egy tudatos, tervezett döntés. Vannak párok, akik eleve nem szeretnének vér szerinti gyereket, hanem az örökbefogadást választják – de ez a pár a filmben nem ilyen. Itt inkább arról van szó, hogy valamit fel kell mutatni: önmaguk és a társadalom felé is.

B. E./WMN: A három nő sorsán keresztül nemcsak többféle életút, de a család többféle formája is kirajzolódik.

Egyik sem a klasszikus, alapértelemzett, heteronormatív családmodell, amit mindenhol, a filmekben, reklámokban látunk. Nóra (Sipos Vera) mozaikcsaládban él: a férje elvált, van egy kamasz lánya, Nóra az új kapcsolat. Ez óriási feladat, rengeteg alkalmazkodással. Nekem is van személyes élményem a mozaikcsaládról, és szerencsére jók a tapasztalataim. Hiszen a gyerekek számára pluszt is adhat, hogy több felnőtt veszi őket körül. Nóráéknál ez kevésbé működik harmonikusan. Adél (Török-Illyés Orsolya) más típus: ő magányos harcos. Bátyja gyakorlatilag csak egy képernyőn keresztül van jelen az életében. Ráadásul nemrég halt meg az apjuk, tehát gyászol is.

A gyász pedig alapvetően magányos folyamat: még ha vannak is körülöttünk emberek, a belső munkát mindenkinek egyedül kell elvégeznie.

Nála az egyedüllét nemcsak körülmény, hanem lélektani állapot is. A Berlinben élő Becky (Székely Rozi) esetében egy nagycsalád jelenik meg. Mintha kicsit lázadna is ez ellen a hatalmas „pereputty” ellen: mintha azt mondaná, legyen inkább kisebb, zártabb egység, ahol ketten lehetnek majd a gyerekkel. Ez akár egy ellenreakció is lehet a nagycsaládos háttérre. Valahogy mindig dialógusban állunk az előző generációval, sokszor szembe megyünk azzal, ahogy a szüleink éltek. 

B. E/WMN: A filmed női szereplői nagyon tudatosnak tűnnek, mégis esendők. Számodra mitől hiteles egy „tudatos” női figura a vásznon?

N. B.: Mint bármelyik másik karakteremnél, itt is az ambivalencia érdekelt. Az a kettősség, hogy van egy kifelé mutatott erő, egy látható magabiztosság, miközben belül ott lapul a sérülékenység, a sebek, a küzdelmek. Engem ez a feszültség izgat: mit mutatunk a világnak, és mi zajlik valójában bennünk. Ez általában minden karakteremre igaz. Legyen antihős vagy kifejezetten szerethető főszereplő, attól válik háromdimenzióssá, hogy több rétege van. Hogy van benne valami titok, amit nem értünk rögtön a film elején. A nézőnek ezért lehetősége van felfedezni, kérdéseket feltenni, válaszokat keresni. 

B. E./WMN: Számítasz arra, hogy máshogy fogják értékelni nemzetközi szinten ezt a filmet?

N. B.: Ez hamarosan kiderül: április elején meghívták a filmet egy marseille-i filmfesztiválra, ott „teszteljük” a francia közönséget, április közepén pedig a Mambo Maternica nyitja az Achtung Berlin filmfesztivált. A Filmszemlén és a közönségtalálkozókon azt szűrtem le, hogy a magyar közönség érti és szereti a filmet. Ők tudtak menni vele.

Arra számítok, hogy külföldön is érteni fogják, ahogy például a Pannónia dicsérete esetében is történt, de a finom utalások 15–20 százaléka elveszik. Egyszerűen azért, mert vannak olyan kulturális, társadalmi rezdülések, amelyeket csak az ért igazán, aki ebben a közegben él. Ugyanakkor a női sorsok, az egyenjogúság kérdése nem kizárólag magyar ügy.

Nem érzem azt, hogy a világ bármely pontján teljes mértékben megvalósult volna az egyenlőség. Ebben a francia vagy német nézők is fognak tudni kapcsolódni a történethez, mert a helyzet alapvető dilemmái ismerősek számukra is. 

B.E./WMN: Mit szeretnél, mit vigyen haza magával egy nő a Mambo Maternica után? És mit egy férfi?

N.B.: Ha azt látjuk, hogy nemcsak a kirakatélet létezik, kipipálható checklisttel, akkor talán nagyobb empátiával tudunk egymás felé fordulni. Azoknak, akik másféle történetekben élnek, megnyugvást adhat, hogy nincsenek egyedül, és hogy ebben semmi szégyellnivaló nincs, lehet ezt vállalni, lehet róla beszélni.  A film vége is egy kicsit ezt a belső megérkezést sugallja. Számomra ez fontos volt, mert azt is látom, hogy sokszor még a nők sem értik vagy segítik egymást. Nemcsak a patriarchális struktúrák vagy a férfiközpontú elvárások jelenthetenek problémát, hanem az is, hogy nincs jelen a női szolidaritás, a női tér.

Nagyon szeretném, ha férfiak is megnéznék a filmet, mert így talán jobban ráláthatnak arra, milyen érzés bizonyos helyzetekben nőként létezni. Az olyan előírások, hogy egy nőnek hogyan „kell” élnie, sokszor úgy alakulnak ki, hogy magukat a nőket meg sem kérdezik arról, hogy mit szeretnének. A korlátozó szabályozások – amilyeneket Magyarországon is látunk parlamenti és kormányzati szinten – úgy születnek meg, hogy az érintetteknek nincs valódi beleszólásuk. Jó lenne, ha ezekről a kérdésekről érzékenyebben, tudatosabban tudnánk beszélni, ha közös munkaként tekintenénk rájuk.

Bánosi Eszter