––

Érzem egy ideje, hogy kezdenek elcsúszni a dolgok

Lassan már nem tudok kilépni sem az utcára anélkül, hogy ne lenne valami negatív, férfiakhoz csatolható gondolatom.

De ha belegondolok, így megy ez már kislánykorom óta, amikor apa azt mondta, mindig legyen kulcscsomó a kezem ügyében. Így megy ez azóta, hogy az első férfiak beszóltak a buszon, és megijesztettek az utcán; azóta, hogy önállóan közlekedem, és a férfiak potenciális veszélyforrássá váltak. Később az ismeretlentől való szorongást felváltotta a tapasztalásból eredő félelem, ami aztán szép fokozatosan átalakult forrongó, kiolthatatlannak látszó indulattá.

Itt jött volna az a rész, amikor leírom, hogy a szüléseim később miként árnyalták és mélyítették el a patriarchális rendszerrel kapcsolatos érzéseimet. Meg is írtam, nagyjából tíz kemény sorban, sokkoló részletekkel, durva mondatokkal és barbár beavatkozások taglalásával. Aztán szép lendületesen ki is töröltem az egészet. Mert nem akarom a velem történt rossz dolgokkal validálni az indulataimat. Ugyanis ez az egész nem rólam szól. Nem pusztán az én rossz tapasztalataimról.

Valahogy nem tudom pontosan, mikor, de jött egy pont, amikor megéreztem a kollektív fájdalmat, dühöt, kiszolgáltatottságot, csapdába esettséget.

Ahányszor olvastam egy nő borzasztó szüléstörténetét, éreztem. Ahányszor új hírek jöttek az afgán nők helyzetéről, éreztem. Éreztem, amikor jöttek az amerikai abortusztilalmak, és akkor is, amikor az utcán és nyilvános vécéken fotóztak nőket, lányokat a tudtuk nélkül, hogy aztán titkos fórumokon kibeszéljék, hogyan vágnák el a képen szereplők torkát, és miket csinálnának velük ezen kívül.

Bármeddig tudnám sorolni az eseteket, amikor éreztem a középpontom táján azt a mágneses húzást a mindenkori áldozatok felé. Amikor ordítottam némán, amikor forrt a vér az ereimben mindattól, ami nőkkel történt, és történik most is, minden percben. Úgy tűnik, ez a tűzforró és tehetetlen indulat mára a részemmé vált, és esküszöm, néha azt érzem, provokál a sors.

Ezen a ponton pedig jött volna az a rész, amiben összefoglalom a bő húszéves kínlódásomat az endometriózissal és az évek óta tartó kétségbeesett küzdelmemet a premenstruációs diszfóriával. Fifikásan összekötöttem volna az egészségügyben gyötrődést azzal, hogy a kopaszodást vagy a merevedési problémákat több kutatási pénzzel támogatják meg, mint mondjuk a fent említett két betegséget, de végül ezt is töröltem.

Mert ahányszor közelebb mennék a saját sérelmeimhez, máris olyan kicsinyesnek, sértettnek tűnök, mint aki csak a maga sebei miatt akarna bosszút állni, pedig a tapasztalataim is csak azt a kollektív élményt mélyítették el, ami

összeköt minden valaha élt nővel, akinek nem hittek, akire legyintettek, akit bántottak, megaláztak, akire rávágták, hogy hisztériázik, kelleti magát, minek ment oda, miért ilyen, miért nem olyan, aki hiába mondta, hogy nem, és akibe már azelőtt belefojtották a szót, hogy levegőt vett volna.

Én esküszöm, nem vagyok férfigyűlölő

A múltkor a buszon is alig bírtam levenni a szemem egy srácról.