Az anyai bűntudat a képzőművészetben is jelen van

–

A folyamatos anyasággal abszolút tudok azonosulni (legutóbbi írásom is pont erről szólt), épp ezért nagyon kíváncsi voltam, hogyan képes ezt megjeleníteni a képzőművészet eszközeivel hat nő, akik egyszerre anyák és alkotók – vagy ahogy a leírásban szerepelt: „akik számára az anyaság és az alkotói lét egyaránt hivatás”.

Hogyan lehet ábrázolni azt, amit én is mindig érzek: hogy akármit csinálok, az anyaságomat nem tudom kikapcsolni, mindig ott van velem, bennem, és beszivárog azokba a tevékenységeimbe is, amiket elvileg a gyerekeimtől függetlenül csinálok? Milyen módszerekkel oldják meg ezt a képzőművészek, miképp jelenik meg az ő alkotói folyamataikban az anyaság? A kiállítást végignézve, különféle válaszokat kaptam ezekre a kérdésekre, és nem csalódtam.

Anyai bűntudat a vásznon

A kiállítótérbe lépve rögtön mellbe vágott az Állandó lelkiismeret-furdalás. Most épp nem a sajátom, hanem Fajgerné Dudás Andreáé, aki a festményén nyersen és látványosan mutatja be azt az érzést, amit a legtöbb anya túl jól ismer. Saját önarcképét festette meg, ahogy egyik kezében egy szívet, másikban egy agyat tart, arckifejezése gondterhelt. Feje körül az ollók mintha dicsfénybe rendeződnének, de ebben nincs semmi ragyogás, sokkal inkább hidegség és fájdalom.

Azt hiszem, nem kell magyaráznom azt az önmarcangoló dilemmát, ami beugrott nekem a kép előtt állva: elvágyódunk az anyaságból, jólesik a munka által kilépni belőle, de ha ez megtörténik, rögtön megjelenik a rossz érzés, hogy a gyerekeinktől vettük el ezt az időt.

És amikor az egyik szerepkör mellett döntünk egy helyzetben, a másik énünk utánunk nyúló szálait úgy kell levagdosnunk magunkról, ami csak nehezíti a döntésünk érzelmi legitimálását – nekem ezt jelenti az ollókkal körülvett, az agy és a szív érveit mérlegelő, önmagába néző arckép.

Szépen rímel erre az összetett érzésre Horváth Lóczi Judit absztrakt festménye, amely ugyanazt a címet viseli angolul (Constant remorse). Az élénk, vidám, narancssárga-lila csíkos formák, amelyek engem homokórára emlékeztetnek, fekete alakzatokkal váltakoznak – mintha az örömben, felszabadultságban töltött perceink meg lennének számlálva, és ha letelik az idő, kíméletlenül jön a lelkiismeret-furdalás. A kép optikai játékra hív: ha a fekete alakzatokra fókuszálunk, úgy tűnhet, mintha uralnák, szinte betöltenék az egész felületet, de ha nézőpontot és fókuszt váltunk, előtérbe kerülnek a színes, pozitív érzéseket keltő formák, sőt rájövünk, hogy valójában azokból van több a képen.

Nyomokban gyerekcsínyt tartalmaz

A szívszorító érzéseket felváltja a mosoly, amikor Fajgerné Dudás Andrea további festményei felé sétálunk: mintha a gyerekei fejezték volna be az ő félbehagyott műveit. És talán valóban így is történt, akárcsak a mindennapi életünkben: a gyerekek minden elöl hagyott tárgyon rajta hagyják a kéznyomukat, legyen az egy papírfecni, egy könyv, vagy akár egy készülő festmény.

Ugyanígy a gyerekek mindenhol felbukkanó jelenlétét láttam visszaköszönni Gergely-Farnos Lilla munkáiban, ahol a különféle formájú szobrokat kis legóépítmények veszik körül.

Akár a mi nappalinkról is mintázhatta volna a művésznő a kompozícióit – és ahogy az otthonunkban random helyekről előkerülő legódarabok is okoznak meglepetést, úgy az öntöttvasból készült műtárgyak mellett is váratlan, mégis ismerős élmény volt velük találkozni.

Továbbgondolva a legók és a szobrok „kapcsolatát”, adja magát a gyerek-szülő párhuzam: minket, szülőket is szimbolizálhatnak ezek a súlyos, tömör tárgyak, amelyek stabilitást, biztonságot jelentenek a kisebb, elemeire könnyen széthulló, félkész építmények mellett. Ezen kívül az alkotói folyamatokra is nagyon szépen reflektál az Idol játékok elnevezésű sorozat: ami anyának a szobrászat, az a gyereknek a legózás – mindkettő kreatív tevékenység, amit akár egymás mellett vagy együtt is lehet végezni és mindkettő hozhat flow-élményt, kiteljesedést. Vagy egyszerűen csak a szobrászkodás legózásba torkollott, mert a gyerek elcibálta anyát, és így a művészi önkifejezés végül a kis műanyag építményekben valósult meg? Nem találgatok tovább, de sokféle forgatókönyvet el tudok még képzelni a legózás témájára.

Műterem helyett bárhol

Szép számmal lehet látni gyerekek által inspirált alkotásokat Nádas Eszter munkái között is. Az egyszerű vonalvezetésű, kifejező tollrajzokon hétköznapi jeleneteket látunk: gyerekeket, akik bicikliznek, rollereznek, hintáznak, fára másznak, esznek, ülnek, fekszenek. A képeken nincs semmi különlegesen nagy esemény, mégis minden ott van szinte naplószerű pontossággal, ami az anyaságot jelenti a maga természetes, mindennapi ritmusában: a játszóterezések, közös étkezések, otthoni „gubbasztások” ugyanúgy a szülő valóságát is jelentik, mint a gyerekekét. Bár az anya nem tűnik fel a képeken, mégis érezhető a folyamatos figyelme, jelenléte, hiszen az ő nézőpontjából látjuk a gyerekeket. Erre az intenzív együttlétre utalhat a képsorozat címe is: Mindig mindenhol.

Nádas Eszterhez köthető még a kiállítás videóinstallációja, ami rám nagy hatást gyakorolt, pedig teljesen félreértettem, mint később kiderült. A videóban a művészt látjuk, amint egy fekete előtér mögött az ő alakját formázó kivágást téglákkal és kövekkel pakolja tele. Én ezt úgy értelmeztem, hogy Kőmíves Kelemenné nyomán befalazza magát, elszigetelődik a külvilágtól, ahogy ez sok nővel megtörténik az anyává válás után.

Még inkább ráerősített erre a másik képernyőn futó videó, amiben ajtókat látunk becsukódni: egy újabb szimbóluma az elzárkózásnak.

Ám amikor alkalmam nyílt beszélgetni az alkotóval, megtudtam, hogy egész más elképzelés állt a jelenet mögött: a kövekkel valójában önmagát építette szimbolikusan újjá, mivel számára az anyaság olyan felismerésekkel és önismereti fejlődéssel járt együtt, amely életre hívott egy új ént. Ezzel együtt sok egyéb út valóban bezáródott előtte (lásd: ajtók) és megszűntek olyan lehetőségek, amelyekkel a gyerekvállalás ideje alatt/helyett tudott volna élni.

A művészanyák korlátozott lehetőségeit és nehézségeit jól szemlélteti az Akadálypálya elnevezésű installáció. Egy szűk folyosón drótkötelek keresztül-kasul kifeszítve, a köteleken túl pedig egy festőállvány. Gyakorlatilag megközelíthetetlen, mégis csábító… A köteleken beszédes fényképek lógnak: elkapott pillanatok a kiállító művészek hétköznapi életéből, miközben alkotni próbálnak. Teraszon, konyhaasztalon, nappaliban a gyerekek közvetlen közelében. Műterem helyett a családi élet sűrűjében. 

Tovább is van…

Nem szeretném előre lelőni az összes poént és megfejteni helyettetek minden alkotást, ráadásul a cikk terjedelmét sem nyújthatom a végtelenségig, így a további két kiállító, Fenyvesi Zsófia és Surányi Nóra nevét épp csak megemlítem, hogy tudjátok: rájuk is érdemes odafigyelni.

Fenyvesi Zsófia műveit egyébként tátott szájjal bámultam, és legszívesebben hazahoztam volna őket magammal, de az elemzésükre nem vállalkoznék – szerintem tényleg képesek személyre szabottan mindenkinek mást üzenni.

A Surányi Nóra felhívására érkező, a láthatatlan munkáról szóló fotók a hozzájuk fűzött rövid megjegyzésekkel, egész élethelyzeteket sűrítenek magukba – számomra döbbenetes volt ezeket mind egyben látni, és rácsodálkozni a saját életemmel való párhuzamokra. Izgalmas még a Boldogan éltek című képsorozata, amely digitálisan szerkesztett kollázsokkal teremti újra ismert mesék világát, azon belül a női szereplők helyzetét.

Azokat a benyomásokat, amiket itt megosztottam veletek, fogadjátok szubjektív megfigyeléseként; nem vagyok ugyanis művészettörténész, sem esztéta, és ahogy a „falazós” videónál is látszott, nem mindig sikerül kitalálnom, „mire gondolt a művész”. 

De az alkotások általában nem egy szűk körnek készülnek, és nemcsak a pályatársakhoz, kritikusokhoz szeretnének eljutni, hanem mindenkihez, akik ilyen-olyan módon kapcsolódnak a témához. Az anyaság mindennapi próbatételei és a karrierrel való összeegyeztetésének nehézségei pedig sokunkat érintenek, úgyhogy bátran menjetek el ti is, és alkossátok meg a saját értelmezéseteket a kiállított művekről! Vigyétek magatokkal a gyerekeiteket is, kisminkelhetik Fajgerné Dudás Andrea megadó szoborarcát, amíg ti megfejtitek Fenyvesi Zsófia lebegő fémtárgyait!

Kiemelt kép: Csákvári Zsigmond 

Héda Veronika