–

Egy ateista (?) találkozása a vallással

Úgy alakult, hogy miközben teljesen ateista családban nőttem fel és a Bibliával csak irodalomórán találkoztam, a bátyám teológiát tanult, aktív tagja egy egyházi közösségnek, és a legjobb barátaim közül is többen hívő emberek – egyikük még szerzetesnővér is. Sokan vannak körülöttem, akiknek a húsvét nem a hétfői szabadnapot, az összekeveredő kölnik szagától bűzlő ruhát, hajat, vagy a nap végén erősen illuminált állapotban felbukkanó távoli rokonokat jelenti, hanem valódi spirituális történetet. 

Nekem valahogy időről-időre összekavarodik, hogy mikor mit ünneplünk pontosan a keresztény naptár szerint (biztos a kora gyerekkori mélyre vésődés hiánya miatt). Szóval, rendszerint elmeséltetem a barátaimmal, hogy miről is szól a húsvét – és hát mondják maguktól is, odafigyelnek a vallási edukációmra. Noha azt azért túlzás lenne állítani, hogy felnőtt hittanórákat vennék.

Inkább a szeretetről és az egymásra figyelésről szól ez, meg arról, hogy mindenki megengedő és elfogadó a másikkal. És türelmes és kíváncsi arra, ami a másiknak fontos. Tiszteletben tartjuk, hogy kinek-kinek mást jelent a názáreti ács fiának története, és mindez, ami hozzá kapcsolódik rítusban, emlékezésben, üzenetben. 

Ahogy ezeket a sorokat írom, az organikusan következő gondolatom az lenne, hogy felnőttek között ez könnyen megy.

Ha van szeretet, meg figyelem és elfogadás, akkor vallási, egyházi kérdésekben kizárt, hogy vita alakuljon ki, hiszen az olyan értelmetlen lenne… Aztán belegondolok abba, hogy az idei húsvét milyen háborúk, fegyveres konfliktusok mellett köszönt be. Hogy ennyire mély árkokat húz ember és ember közé a vallási, egyházi, hitbéli különbözőség.

Vallásosak és vallástalanok

Szóval valószínűleg általánosságban véve nem igaz, hogy könnyen megy egy vallásos embernek egy ateistával vagy agnosztikussal, horribile dictu egy más vallásúval barátságba keveredni vagy egymást kölcsönösen elfogadni. 

Bár a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az egymáshoz legközelebb álló (akár közös gyökerekből eredő) vallási irányzatok képviselői tudják legvehemensebben utálni egymást, a modernkori kutatások azt emelik ki, hogy egy vallásos ember sokkal könnyebben megbízik egy másik vallásos emberben (akár más vallás képviselőjében), mint egy vallástalanban. 

Azt hiszem, a saját történetem inkább kivételnek tekinthető, mint főszabálynak. És talán annak köszönhető, hogy hiába nem vittek gyerekkoromban soha templomba, és nem vettem részt egyetlen hittanórán sem, mégis ki tudott alakulni bennem egy őszinte érdeklődés és tisztelet azok iránt, akiknek a hit fontos része az életüknek. Ennek részben az is lehet az oka, hogy otthon rosszat sem mondott senki se az egyházról, se annak híveiről. Valamint a testvérem történetét is végigkísértem, akinek a vallásos hit az élete egyik alappillérévé és megtartó erejévé vált. 

Felnőttek és gyerekek: kié a vallás?

De vajon mennyire általános, hogy ez így történik? Mennyire meghatározó egy ember életében, spirituális fejlődésében, hogy gyerekkorában milyen élmények érték?

Ha kilépek egy pillanatra az egyéni történetemből és gyerekjogászként nézem a kérdést, azt a fontos alapelvet látom, hogy

minden gyereket megillet a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jog. Ez egy csodaszép gyerekjog, és ugyan ki vitatkozna vele.

Aztán amikor belegondolunk rájövünk, hogy valójában nem is biztos, hogy olyan könnyű egy ilyen vallásszabadságra vonatkozó alapelvet érvényesíteni a gyerekeknél, hiszen ők oda mennek, ahova a szüleik viszik (vagy küldik) őket. Nem igazán szokta vita tárgyát képezni, hogy egy kisgyerek vasárnap menjen-e a többiekkel templomba, hanem egyszerűen megy velük. Gyakran egészen addig, amíg egy kicsit nagyobb nem lesz, és elkezdt lázadni. Ez ez ellen is.