Volt egy álmom. 

Álltam a lányommal szemben. Kettőnk között egy fal, üvegből. Látom az arcát, hozzáérnék, megsimogatnám, de a falon nem tudok áttörni. Ő nem szól semmit, csak néz, majd megfordul, és elindul. Az arca mosolyog, engem elönt a büszkeség és a hála. Nézem a hátát, ahogy távolodik, és zokogok. 

Erre ébredtem, hogy sírok. Megállíthatatlanul.

Amikor ezt álmodtam, már túl voltam jó pár elengedésen, és jó pár újbóli összetalálkozáson, mégis elementáris erővel hatott rám a gondolat, hogy a gyerekből felnőtt lett, és nekem most már teljesen más típusú feladataim vannak.

Nem életben kell tartani, mint babakorában, és nem óvni, védeni, mint kisgyerekként, meg a szárnyait növesztgetni, és megerősíteni, mint kamaszként. Hanem elengedni.

Nemcsak az óvodáig, meg az ottalvós táborba, hanem úgy rendesen. Nézni a távolodó hátát. Figyelni, hogyan formálja a saját életét. Milyen döntéseket hoz, hogyan alakítja a sorsát.

Valahogy mindig nagyon tudtam a testemben érezni a gyerekhez való kapcsolódásomat. Amikor féltettem, mert éppen vad kamasz idejét élte, én meg nagyon egyedül voltam, és nem értettem, mi ez az egész, akkor szinte azt éreztem, hogy visszatömködném magamba. Hogy lehet, hogy akkora, mint én, de ami kint körülveszi, az annyira veszélyes, és ő olyan sérülékeny, hogy igazából a hasamban lenne csak biztonságban. Egy kicsit elhurcolgatnám ezt az ötvenkilós babát, vigyáznék rá ott magamban, aztán ha minden jóra fordul, akkor megint kiengedném.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Nem kell kommentelgetni, tudom, hogy klinikai eset vagyok. Dolgozom rajta. 

Szóval, itt vagyok én, a szorongó anya, aki nagyon jól akarja csinálni (ettől aztán persze folyton megkérdőjelez mindet és bármit), meg a gyerek, aki élve istenadta jogával, szépen felnőtt, és kilép az életbe. Az életbe, amivel kapcsolatban benne van egy hatalmas adag ősbizalom. Bennem meg egy csomó félelem. Mert a világ sokszor rohadt egy hely, ahol lámpással se könnyű jó lelket találni. 

Nincs már ott a köldökzsinór. Büszke vagyok rá, és fel sem merül bennem, hogy visszatartsam, hogy ne engedjem el. Mégsem tudom elhazudni. Aggódom. 

Aztán jön egy írás, mint Nyáry Luca idei Pride-beszéde, és valahogy minden egy picit a helyére kerül.

A gyerek, akit szerettek és elfogadtak, amikor kilép a fényre, másnak is segít tisztábban látni. Erőt ad az erejéből, amit az táplál, hogy sosem kellett másnak lennie, mint önmagának. Elképesztő csodafegyvere van. Szerették, és ettől ő is szeretetre képes.

Ennél nagyobb adomány meg nem hiszem, hogy van. 

Azt szokták mondani, hogy a szülők életet adnak a gyereknek. Valójában azt kellene mondanunk: a szülő szeretetet adott a gyereknek. Bruce Perry amerikai gyermekpszichológus egyenesen azt mondja: Szeretni születtünk.

Luca beszéde ezt mondta nekem, ebben a nagyon érzékeny állapotomban, amikor a szeretetem próbatétele az elengedés, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. A világ lehet bármilyen vacak hely néha, a gyerek rendben lesz. 

A szakirodalom gyönyörűen beszél arról, hogy a gyerek elengedése rólunk szól.

Az olyan emberek, mint én, akik gyerekkorukban nem tapasztaltak meg valódi biztonságot, mindig maguknál hordják az útlevelüket. Nekem a másokhoz való kapcsolódás, a bizalom abban, hogy akit szeretek, az velem marad, az egyik legnehezebb. 

A magány, a kiszolgáltatottság, a biztonság hiánya miatt – ahogy Verena Kast írja – a veszteség futóhomokjára építettem az életem. 

Az élet voltaképpen nem más, mint találkozások sora. Kapcsolatokban sérülünk, és kapcsolatokban gyógyulunk. Micsoda elképesztő adománya ez az életnek, hogy én, aki egész életemet a veszteség futóhomokjára építettem, megtapasztalhatom, hogy milyen az, amikor valaki másnak én adok biztonságot. Azzal, hogy elengedem. 

Kösz, Luca, hogy segítettél ezt jobban érteni, hogy megerősítettél abban, bár sok mindent elcsesztem, de egyvalami sosem lehetett kérdés a gyereknek: úgy van szeretve, és olyannak, amilyen. Ettől pedig csoda dolgokra képes: például másokat szeretni. Olyannak, amilyenek.

Dr. Gyurkó Szilvia

A szerző fotóját Rácz Edit készítette