–

A három és fél órás életút-beszélgetésben sok komplex, fontos, illetve kevéssé tárgyalt témát jártunk körül Tisza Katával. A hangsúlyos életeseményeken és fogalmakon túl szóba került például az önismeret szomorúsága, az ál- és részintimitás közti különbség, vagy az is, hogy a túlteljesítés, a túlnövesztett intellektus hogyan ered ugyanúgy sérülésből, hiába értékeli nagyra a társadalom. 

Az írót, interkulturális pszichológiai szakértőt első könyveiről is kérdeztem, amelyeket egészen más volt mai fejjel, az interjúra készülve újraolvasni. Az volt a felvetésem, hogy ezek a novellák, ha 10-20 évvel később jelennek meg, lehettek volna metoo-történetek, jobban a helyükre kerültek volna akkor a befogadókban.

„Igen, a premetoo-korszakban mertél metoo jellegű szövegeket írni mindenfajta társadalmi beágyazottság nélkül… az egy nagyon nagy merénylet, abba bele lehetett volna halni.

Ma már értem, de huszonévesen fogalmam sem volt, mibe nyúltam bele, mi történt (...) Hogy mit nyitott ki, azt akkor nem értettem, csak éreztem, és ezért álltam meg” – kezdett a válaszába Kata. 

A kórlapokra írt első regény

Tisza Kata a 2000-es évek elején angoltanárként dolgozott egy gimnáziumban és a CEU-n. Beiratkozott egy újságíró-iskolába is, ahol beadandó feladatot kapott, de mivel nem volt otthon számítógépe, tanítás után még bent maradt az iskolában. Kora este hazafelé tartott, amikor két férfi kirabolta az utcán, a kulcsát, az iratait, a pénzét, a telefonját is elvették, ő pedig koponyasérülést szenvedett a támadásban. A fejéből folyt a vér, sokkos állapotban kért segítséget egy közeli étteremben.

„Azonnal kiutasítottak, hogy alkoholista prostituáltakat nem szolgálnak ki, és takarodjak, hiába magyaráztam, hogy gimnáziumi tanárnő vagyok”

– emlékezett vissza. Végül egy vendég volt, egy férfi, aki kihívta a rendőrséget, a mentőket, Kata pedig kórházba került. 

A sürgősségin, az ott talált kórlapokra kezdte el írni azokat a szövegeket, amelyekből később kalandos körülmények között összeállt első kötete, a Pesti kínálat. „Átszakadt bennem egy gát, már nem akartam magam cenzúrázni. Úgy éreztem, ki kell tennem a valóságot, különben megbolondulok.” Leírta tehát a nyers erőszakot, a fiatal nőként a nagyvárosban átélt tapasztalatait – és nem is gondolta át, mi lesz aztán belőle. Végül ezeket a szövegeket küldte be az újságíró-iskolába (hiszen az eredeti házi feladata elveszett a támadáskor). Ezek az írások félig-meddig poénból bekerültek az iskolaújságba, aminek egyik példányát aztán a többiek, az iskolatársak egy kocsmában felejtették. 

Pont azon az asztalon kevert borral leöntve az iskolaújság, ahova élete mélypontján Brenyó József újságíró is beült kitalálni, mi tévő legyen. Elolvasta Kata írásait, és hirtelen ötlettől vezérelve felkereste, hogy jelentessék meg kötetként a szövegeket a pár héttel későbbi könyvfesztiválra.

„Természetesen nem így készül könyv. Ott nem volt egy szerkesztő, egy korrektor, egy lektor, nem voltak ellenőrzött feltételek, ahogy egy minőségi könyv megjelenik. De volt egy rendkívül lelkes Józsi, és volt egy kellően kettyós csaj ahhoz, hogy azt mondja: hát mi bajom lesz?

Úgyis betegszabadságon voltam, kényszerpihenőn, amivel nem tudtam mit kezdeni…”

A lavina elindult

A Pesti kínálat heves indulatokat váltott ki: volt egy réteg, amelyik extatikusan imádta, sokan viszont azt kérdezték, ki ez a fiatal nő, kinek lehet a szeretője, hogy hirtelen, a semmiből a sikerlistákra kerül. 

„Természetesen fel lehet róni, hogy szerkesztetlen, nyers, nem kiforrott, nem felelt meg az irodalmi sztenderdeknek, ez mind-mind felsorolható. Ugyanakkor van benne egy olyan ösztönös, nyers, felszabadulás hangja, ami meg akarja magát tisztítani azoktól a nyomásoktól, amikkel fiatal nőként találkozott egy nagyvárosban, ahol őt úton-útfélen tárgyiasítják, és tulajdonképpen ez a későbbi metoo-korszaknak már egy jelentős mozzanata” – véli Tisza Kata. – „De ott és akkor, amikor ezt te kirakod védtelenül, minden előélet nélkül, teljesen ismeretlenül, huszonévesen, semmilyen olyan bázissal, ami téged megvéd, akkor elindul a lavina… és el is indult.” 

Az író hiányolta, hogy nem kapott mértékadó kritikát a munkájára, többnyire csak olyan kétpólusú reakciókat – amik vagy az egekig magasztalták, vagy személyeskedve, merényletszerűen a földbe döngölték, – amiket képtelenség volt integrálni. A szülei sem igazán értették a könyvet, az arisztokrata apja sztenderdjeibe se fért bele, évekig el sem olvasta.

„Sokáig nem értettem, hogy mi a »bűnöm«, de ma már tudom, hogy igazából semmi, csak egy társadalmi diskurzus előtti időben beszéltem valamiről, amiről nem volt szokás, nem illett, nem volt előzménye. (...) A történetek pedig abból a szempontból összetettek, hogy 

van egy felszíni rétegük, van bennük abszurd humor, hogy mennyi bénázás történik a pesti éjszakában, de közben ott van annak a mélységes drámája, hogy mennyire ki vagy szolgáltatva, mennyire egyedül vagy, mennyire nincs esélyed valódi, egyenrangú párbeszédre” – idézi fel az első könyv kapcsán.

Ez volt a normalizált valóság

Amikor azt vetem fel, volt-e valaki a környezetében vagy a médiában, aki felkereste őt azzal, hogy mégis mi történt vele, aki utána akart volna menni annak, hogy milyen zaklatásokat, visszaéléseket tapasztalt meg, hiszen az, hogy ilyenek történnek, nem oké, Tisza Kata rávágja: akkoriban ez volt a norma. „Nem az volt illetlen, aki visszaélt a hatalmával, a pozíciójával vagy az érzéseiddel, hanem te, aki ezt láthatóvá tetted. Nekem azt is tíz évig kellett feldolgoznom, hogy valójában nem bűn az, hogy egy huszonéves nő nyíltan beszél a vágyairól” – mondja. 

Azt is hangsúlyozza, hogy azok a nők, akik régóta dolgoztak a médiában, tetszett, nem tetszett, elfogadták ezeket a játékszabályokat, és ott és akkor, amikor ennek tétje volt, nem borították az asztalt. Védték a saját pozíciójukat is, hiába voltak hasonló tapasztalataik. „Volt is egy gúnynevem, hogy én vagyok Huszárvágás, mert ha nekem valami nem tetszik, felállok, és eljövök. De ezalatt értsd, hogy igen, nem tetszik, hogy a seggemre csapnak egy szerkesztőségben. És akkor először szólok, hogy bocsi, másodszorra viszont felállok, és eljövök, mert úgy gondolom, hogy ez nem fér bele.

Csak tudod, akkoriban ezen úgy mosolyogtak, meg nevettek, hogy a kis szemtelen, a kis hisztérika, a kis önérzetes. Nem ért le a társadalom mélyére, hogy itt mi zajlik, mert ezt az egész rendszer legitimálta.”

Azt akartam, hogy a lányaimnak már nagyobb védelmük legyen

Valójában hosszú út vezetett odáig, hogy a zaklatásról, a bántalmazásról egyre nyíltabban lehessen beszélni, és az áldozatok több megértést, támogatást kapjanak. Tisza Kata is 2008-as könyve, a Doktor Kleopátra után elvonult a nyilvánosságból, képezte magát, rengeteget tanult, és lélektani tudással felvértezve, interkulturális pszichológiai szakértőként tért vissza. 

2017-től jelentek meg újra kötetei, a MOST.-ot, ami a hazai feminizmus egyik meghatározó szövege lett, 2019-ben publikálta, két évvel Sárosdi Lilla bátor és fontos kiállása után, ami a hazai metoo-mozgalom kezdetét jelentette.

„Még a MOST. idejében is gyakorlatilag nyelvet kellett teremteni egy csomó jelenségnek, aminek nem volt társadalmi beágyazottsága” – idézi fel Tisza Kata, akinek célja lett, hogy muníciót adjon a sorstársaknak és a következő generációknak.

Neki is sokat segített volna annak idején, ha van egy könyv, amihez fordulhat, és örül, hogy az utána jövőknek, akár a saját lányainak már több eszköz áll majd a rendelkezésükre. 

Ma viszont már ott tartunk, hogy el is inflálódtak ezek a fogalmaink? A traumákról való közbeszéd egy része termékké, dekorációvá vált? Hogyan lett az abúzus nyelve is a pszichológia? Meg akarta Kata valaha is nyilvánosan nevezni a bántalmazóit? Mi történt vele később, amikor a külső szabadságharcoktól egyre inkább a belső küzdelmek felé fordult? Az áldozatiság meghaladásáról, a semmi megszelidítéséről és a legmélyebb fájdalomból születő önintimitásról is beszélgettünk Tisza Katával utolsó interjújában, amelyet YouTube-on itt, Spotify-on pedig itt találtok.   

Milanovich Domi

Fotó: Erhardt László