-

Áron vagyok, és 12 éves voltam azon a karácsonyon amikor gyerekotthonba kerültem, a húgom kilenc. Az apánkat egy évvel korábban, szintén karácsonykor vitték el a rendőrök. Részeg volt, amikor hazahozta a fenyőfát. Anyánk leállt vele vitatkozni, pedig tudhatta volna, hogy nem szabad. Aztán apánk először a töltött káposztás lábasba nyomta bele anyánk fejét úgy, hogy majdnem megfulladt, majd kergetni kezdte a lakásban, teljesen bekattant. Mi a húgommal elbújtunk a szekrényben, aztán csak azt hallottuk, amikor apa azt ordítja, hogy: megöllek, te kurva! Majd csend lett, és aztán csapódott az ajtó.

Hatszor szúrta meg anyát. Kész csoda, hogy életben maradt. Aztán kiment az utcára, és az ott bicikliző egyik szomszédba is belevágta a kést, aki olyan szerencsétlenül esett el, hogy beverte a fejét és meg is halt. Apánk börtönbe került, aztán két évvel később ő is meghalt. Rákja lett. Anyánk január végén jött ki a kórházból. Sosem lett a régi. Folyton magában beszélt, alig aludt, alig evett. Aztán egy év múlva karácsonykor, amíg mi a koncertet hallgattuk a templomban, felkötötte magát a konyhában. Pont ott, ahol apánk megkéselte. Amikor hazajöttünk, már nem élt.

Én átvittem a húgomat a szomszédba, aztán levágtam anyámat a kötélről, és hívtam a mentőket. Még aznap kijött a gyámügy, és elvittek minket. Én Debrecenbe kerültem. A húgom még kicsi volt, úgyhogy ő maradt Zalában. Legalábbis nekem azt mondták, hogy neki van egy jó helye, de ahhoz én túlkoros vagyok, nekem máshová kell mennem. Gyerekként soha többet nem találkoztunk.

A gyerekotthon rémes hely volt. Senki nem foglalkozott velünk. A többi fiú folyton verekedett, engem mindenki hülyének tartott, meg pszichopatának, mert nem érdekelt a csajozás, meg hogy hogyan szökjünk ki inni. Mindig is jó tanuló voltam. A könyvekbe menekültem, és szerettem volna gimnáziumba menni. Aztán meg külföldre. De a nevelők csak kiröhögtek, és hiába néztem ki magamnak egy jó sulit Pesten, még felvételizni sem engedtek el, úgyhogy el kellett szöknöm. Hajnalban kimentem a pályaudvarra, de nem volt pénzem jegyre, úgyhogy felszöktem a buszra, és elbújtam egy szék alatt. Tiszta kosz lett a ruhám, de végül feljutottam, és megírtam a felvételit. Aztán felhívtam a gyerekotthon igazgatóját, hogy hol vagyok, jöjjenek értem. Amikor visszavittek, az igazgató behívott, és azt mondta, hogy nem akar többet ott látni – de végül is jó fej volt, mert elintézte, hogy Pestre kerüljek, egy másik gyerekotthonba.

Elvégeztem azt a sulit, és még többet is. Ma 27 éves vagyok, és Londonban dolgozom egy bankban. Mindenem megvan, amit csak akarok. A húgom nem volt ilyen szerencsés. Ő hajléktalan lett – hiába próbálok segíteni, semmi nem jön neki össze. Én ma már bármit megvehetek magamnak, de valahogy semmi nem okoz igazi örömöt. Volt idő, amikor sokat ittam, drogoztam... de az is olyan mechanikus volt. Az sem hozott feloldozást – egy pillanatra sem. Mintha akkor, ott, karácsonykor... Tudod. Megállt volna velem az idő. Utálom az egészet. Mégis örökre ott maradtam.

 -

Bár Áron története évekkel ezelőtt esett meg, sajnos még mindig az a jellemző, hogy a családból kiemelt, vagy szülő nélkül maradt testvérek nem maradhatnak együtt, mert külön helyezik el őket. A kevés férőhely miatt a gyerekeket igen gyakran nem a szükségleteik szerint helyezik el, hanem ott, ahol éppen szabad hely van. Az is mind a mai napig igaz, hogy csak nagyon kevés állami gondoskodásban élő gyerek tud továbbtanulni. Alig harmaduk jut el a nyolc általános befejezése után szakközépiskolába vagy gimnáziumba. Ez pedig beszűkíti a lehetőségeiket később a munkavállalásban és a boldogulásban is.

Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy ahogyan akkor Áronék traumájával senki nem foglalkozott, nem volt szakértő segítség, amit igénybe vehettek volna a szüleik tragikus elvesztése után, ugyanúgy ma is ugyanaz a magára hagyottság jellemző az állami gondoskodásban.

Általában nincs olyan szakember, aki a gyerekeknek segítene abban, hogy az átélt borzalmakkal együtt tudjanak élni.

Természetesen nem lehet meg nem történtté tenni. De a gyerekvédelemnek kötelessége lenne  hozzásegíteni minden gondozottat ahhoz, hogy együtt tudjanak élni mindazzal, amin keresztülmentek a családjukban. Enélkül a segítő munka nélkül a gyerekek akár életük végéig hurcolhatják magukkal a sérüléseiket, és ezek megakadályozhatják őket abban, hogy boldog, sikeres, teljes életet éljenek.

Dr. Gyurkó Szilvia

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Matthieu Comoy