–

Fiala Borcsa/WMN: Péter, azt tudom, hogy főállású zenész vagy, de mesélsz egy kicsit a hajós múltadról is?

Flamisch Péter: A hajózás nálunk családi hagyomány, a nagyapám kezdett el vitorlázni a hatvanas években, így én is három éves korom óta vitorlázom a Balatonon. A nagyszüleim Füreden éltek, így amint vége lett az iskolának, leköltöztem hozzájuk, és ott voltam évnyitóig. Sok dolog változott az életemben, de a vitorlázás mindig stabil pont maradt benne.

F. B./WMN: Anna, nem sokkal azután, hogy összeismerkedtetek, házat kezdtetek el építeni közösen. A hajón való élet ennek épp az ellentétének tűnik.

Sámpár Anna: Valójában nem, hiszen az, ahogy most működtetjük az életünket, éppen olyan, mint amikor a házat építettük. Össze kell dolgoznunk, egymástól függünk.

F. B./WMN: Te hogy szoktál bele a vitorláson való életbe mindenféle tapasztalat, előképzettség nélkül? 

S. A.: Még mindig erős honvágyam van, de a vitorlásélet legnagyobb nehézségei nem újak számomra. Nagyon hasonlóak a problémáink ahhoz, amik a házépítés közben is voltak: mi lesz holnap, honnan szerzünk pénzt. Az meg, hogy hullámzik a hajó, vagy az olyan tényezők, amik rugalmasságot igényelnek, nem zavarnak, hiszen épp ezek miatt döntöttünk így, és jöttünk ide. Szeretnénk fejlődni, új képességekre szert tenni, megtanulni spontánnak, rugalmasnak lenni. Ezzel még nem állunk tökéletesen, de igyekszünk.

F.B./WMN: 2024. október 4-én indultatok neki Dániából a földkörüli útnak, azaz másfél éve vízen vagytok.

F.P.: Jelenleg a Karib-tengeren vagyunk, amit keresztül-kasul bevitorláztunk. Az elején nagyon mentünk, az első négy-öt hónap csak a vitorlázásról szólt. Elég extrém váltáson voltunk túl: 2024 nyarának elején adtuk el a házat, szeptemberben volt az esküvőnk. Hazament a násznép, mi pedig két nappal később már Dániában pakoltunk fel a hajóra úgy, hogy Anna előtte csak a Balatonon vitorlázott párszor velem, de tengeren még soha. Be lett dobva a mély vízbe, ott szembesült minden olyan dologgal, ami merőben más, mint házban élni. Tengeri betegség, kemény viharok… Ráadásul a vitorlás szezonban is el voltunk késve, ősszel az Északi-tenger nagyon kemény, hideg hely. Tudtuk, hogy ezen át kell küzdenünk magunkat.

A hajóban nem volt fűtés egy olajlámpát leszámítva. Idő volt, amíg megtaláltuk magunkat, és százszázalékos csapatmunkában együtt tudtunk működni, hiszen minden manővert közösen csinálunk, veszélyes helyzetekbe kerülünk, amelyekben nem lehet hibázni. Ki kellett alakítani a kommunikációt egymás között, és megtalálni magunkat a hajóban, hogy mindenkinek meglehessen a maga személyes tere, hiszen össze vagyunk zárva egy nagyon kicsi helyen.

A vitorláshajón való létezés hatalmas szabadság, oda mész, ahová akarsz. De lehet börtön is, ha a kettőnk közötti kommunikáció nem működik.

S. A.: Álomhajó vagy rémálomhajó – ez váltakozik. 

F. B./WMN: Még a legszerelmesebb pár viszonyát is kikezdheti az összezártság, nem véletlenül váltak el sokan a világjárvány után. Pedig a lakás nem hullámzik, és el lehet menni normálisan vécére. Volt már olyan, hogy legszívesebben behajították volna a másikat a vízbe? Hogy kezelitek a konfliktusokat?