Első nap

Veronikával nem annyira egyszerű elindulni. A „nem annyira egyszerű” pedig azt jelenti, hogy eleve fullra pakolt csomagtartóval érkezik meg Mujahid barátunkért (Mujahid Zoltán énekes - megint a szerk.) meg értem, szóval a kettőnk cuccát a hátsó ülésen kell elosztani, mégpedig jómagammal, mert az persze természetes, hogy őfelsége, Muji maharadzsa trónol be előre.

Nagy nehezen reggel nyolckor elindulunk, de fél tizenkettőkor még nem hagyjuk el Budaörsöt. Helyette vígan reggelizgetünk.

Aztán megállunk vásárolni. Felvásároljuk a lehajtó melletti áruház fél készletét, és valahogy még az ott megvett cuccokat is besakkozzuk a kocsiba. (Ne kérdezzétek, hogyan, tényleg nem tudom.) Odakint szemetel az eső, a kis barátaim elöl csivitelnek, mint a fiókák. Örülünk, hogy végre hármasban is el tudunk utazni. De a lejutás sosem egyszerű egy primadonnával és egy maharadzsával. Óránként meg kell állni valamilyen kútnál, mert vagy pisilni kell valamelyiknek, vagy szomjas valaki, vagy a kocsi szomjas, vagy éhes, vagy csak valami kis édességre van szüksége valakinek. De mindez mit számít, amikor együtt lehetünk. Végre.

Sukošan csoda, pláne a kikötő a millió fehér vitorlával. Mire kipakoljuk a kocsit, azaz a hat bőröndöt, a nyolc bevásárlótáskát meg a három rekesznyi szeszes italt, hát, szóval, némileg furán néznek ránk a kikötőben. Kisebb csapat gyűlik körénk, egymást bökdösik, fél füllel pedig hallom, hogy valaki halkan megkérdezi: „voltak-e ezek már valaha vitorlázni?" Aztán mire kipakoljuk a budoárunkat is (közös kabinban aludtunk hárman, szóval képzelhetitek), a vacsorára már olyan fáradtak vagyunk, hogy csak pillogunk a jó kedélyű, örömködő vitorlázókra. 

Sukošan éjjel

Második nap

Nem mondom, hogy kicsi három embernek az orrkabin, de azt se, hogy nagy. Pláne Veronika sminkes csetreszei, fellépőruhái és nyolc (!) pár cipőjével együtt. De „sok jó ember, kis helyen is...”, ahogy a mondás tartja, pláne ennyi égetnivaló jóember, hogy a viharba ne férne el.

A szállásunk

Aztán kimegyünk a vízre. Veron szerint jó ötlet a kilencven fokban dőlő vitorláson kávét főzni. Maharadzsa szerint meg az a jó ötlet, ha ugyanebben a szögben lerakja a hajóasztalra a lefőzött kávét. Szerintem a legjobb ötlet fogni magam, bikinire vetkőzni, és kifeküdni a hajó elejére, a vitorla alá. Szerencsére csoda időnk van, Isten ajándéka ez október első napján.

Reggeli a Valerie-n

Este hajónk kapitánya, Jamie Winchester (énekes, dalszerző - a szer... áh, tudjátok) jammel Verussal a hajón, amire odatobzódik egy egész nagy társaság, és egyik üveg bor után nyílik ki a másik. Az egésznek olyan a hangulata, mint egy nagyon romantikus filmnek, aminek nem szeretnéd, hogy vége legyen.

Harmadik nap

A harmadik nap reggelén (ez még mindig csak hétfő), az ember első gondolata az aszpirin, de Zsolt, a hajónk tulajdonosa (merthogy a harmadik napra az már egy kicsit a mi hajónk is) biztosít bennünket arról, hogy tengeren egészen máshogyan hat az alkohol, úgyhogy nyugodtan elkezdhetünk már délben inni. Zsolt szavahihető embernek tűnik (később bebizonyosodott, hogy valóban az), ezért nagyon ódzkodva, de elfogadjuk az első Aperol Spritz-et (Kérsz Aperolt Spritzet? Jó, hogy kérek!), meg aztán az összes többit is, sőt, később bármit, amit elénk raknak, és alkoholt tartalmaz.

Jamie, a hajó kapitánya, Zsolt, a hajó tulajdonosa

Új barátainkkal

Végre kikötünk egy olyan helyen, ahol nincs civilizáció, azaz se kihelyezett fürdő, se kihelyezett bolti egység, ahol Veronika képes volna elverni több kunát. Zlarinból még az ottaniak is hajóval járnak shoppingolni. De a vitorlások hajóinak felszereltségét semmiképpen sem kell alábecsülni. Addig nem fekszik le senki, amíg meg nem isszák a kellő mennyiségű italadagjukat.

Jamie és Veron megint jammelnek, mi megint táncolunk, bár én utálok táncolni, de ez a tenger mellett senkit nem érdekel. Közben összebarátkozunk Pipussal, és elkészítjük az első közös szelfinket, ami egy új barátság legfontosabb mérföldköve, ugye:

Másik új barátunkkal, Pipussal (képen jobbra)

Negyedik nap

A napok velünk együtt elvesznek a tér-idő kontinuumban, valahol a Dalmát tengeren, valahol a fényes nap alatt, a sok új barátunk és a szerelmetes kis kikötők között.

Nem hallunk és nem látunk, lekapcsolódunk a valóságról, és belelépünk az igazi életbe, vagyis abba, amilyennek az életnek mindig lennie kellene.

Kagylót veszünk, ami annyira friss, hogy annál frissebben már csak akkor tudnánk megfőzni, ha nem jönnénk el 500 méterrel arrébb a kagylóhalász megállótól (nem tudom, hogy hívják hivatalosan). Kifekszünk a vízre, annyira meleg van, hogy fürödni is lehet, alszunk, iszunk, eszünk, nevetünk, rájövünk, hogy kábé ennyit kéne csinálni egész életünkben. (Mondjuk, én erre már korábban is rájöttem, csak elfelejtettem.)

Nyilván ki kellett próbálnunk a motorcsónakozást is

Ez én vagyok. Mujahid megkérdezte, hogyan tudok felfeküdni a vízre...

Este fellépés egy gyönyörű helyen, a Solarisban, ahol tíz percbe telik, amíg elsétálunk a vizesblokkig, de ezt az utat a parton kell megtenni, és egyedül lenni a naplementével jobb, mint bármi más a világon (nem számítva ide Kardos nagyanyám töltött káposztáját nyakig tejfölösen). Valahogy így néz ki, fúj:

Solaris, a mesehely

Solaris-i kikötő (Kép: Pipus barátunk instája)

Ötödik nap

Éjjel a parton alszunk. Bódult fejjel ébredünk. Ma haza kell menni.

Vissza kell menni valahova, ahova nem akarunk, még akkor sem, ha szűkös volt a kabin, ha kiborult a kávé, ha néha (igazából csak kétszer) összekaptunk.

Még akkor sem, ha meg kell pucolni a kagylót (Jamie pucolta), még akkor sem, ha fáztunk éjjel (bebújtunk millió takaró alá), vagy a tenger volt két fokkal hidegebb a kelleténél.

A bőröndök kigurulnak, nehezebbek, mint amikor idefele jöttünk. Lehet, hogy a szívünket nehezebb cipelni magunkkal együtt.

Jövünk jövőre is!

Szentesi Éva