Csorba Noémi, a Falusi kosár alapítója: A ma divatos parasztromantika a valóságban irgalmatlanul kemény

Fiala Borcsa/WMN: Elmeséled, hogyan lett belőled egy bank sajtóosztályának munkatársából a Falusi kosár alapítója?

Csorba Noémi: Mindig nagyon sok mindennel foglalkoztam egyszerre. Eredetileg kommunikációt tanultam, majd elkerültem egy kiállítási eszközöket forgalmazó céghez. Ott aztán jóban lettem a beszállítónkkal, aki átcsábított értékesítőnek. Ez már egy elég összetett munkakör volt, mindent vittem a hátamon: ültem a pultban, értékesítettem, kijártam ügyfelekhez, kiállítást szerveztem, meg minden mást is. Innen hívtak át az MNB-be, ahol aztán rengeteg mindent tanultam 2014–20 között azzal együtt, hogy a végére rettenetesen kiégtem. Egyre kevésbé tudtam azonosulni az ott történtekkel, egy idő után nem nagyon maradt olyan projekt, amihez szívesen adtam volna a nevemet. Beletelt pár nehéz hónapba, mire el tudtam onnan szabadulni. 

Egy évvel később indult el a Falusi kosár, aminek van egy kis előtörténete. A Csongrád megyei Bokroson születtem, úgyhogy valahányszor feljöttem otthonról Budapestre vonattal, nagy kérdés volt, hogy a bőröndbe mit pakoljak: fűszerpaprikát, karalábét, kelt… vagy inkább ruhát? Egy idő után már bőröndben sem fért el annyi minden, mint amit az ismerősök rendeltek otthonról. Tulajdonképpen innen nőttük ki magunkat úgy, hogy ma már a legkiválóbb éttermekbe szállítunk, mi adjuk az alapját a céges gyümölcsnapoknak, gasztroajándékokat állítunk össze és mellette nagyon sok magánszemély is tőlünk rendel. 

2022-ben megismerkedtem a férjemmel, Bálint Péterrel, a Bálint Kert tulajdonosával. Rengeteg minden történt azóta, a fiam mellé született még két kislányunk, felépítettük a céget, és azóta is hétből hét napot dolgozunk. Amin mi keresztülmentünk, az másnak két évtizedre is elég lenne. Még szülni is úgy szültem elsőre, hogy közben a kiszállítást intéztem, a CTG után még leadtam a könyvelést, és lerendeltem mindent. A második kislányunk meg persze a húsvéti őrültek házára érkezett, amikor az utolsó pillanatban becsúszott még 550 húsvéti csomag. Emlékszem, ahogy a szülés közben ültem a laptoppal, és már a szülésznő szólt rám: csukjam le végre. Óriási hajtásban vagyunk állandóan. Ezzel együtt azt hiszem, ki sem bírnám, hogy kizárólag a gyerekekkel foglalkozzak, engem az szellemileg nem elégít ki. 

F.B./WMN: Ezt az állandó munkát a gyerekkorodból hozod?

Cs.N.: Igen, ebben nőttem fel.

Nálunk mindig arról szólt az élet, hogy vagy paprikát szedünk, vagy kínai kelt, vagy piacra megyünk. Mondhatni, az anyatejjel szívtam én is magamba, hogy nálunk odahaza mindig dolog volt.

És én szívesen részt is vettem mindenben. Hatévesen a szüreteken egyedül vezettem a traktort, mert az ember, aki jött volna, annyira részeg volt, hogy nem bírt felülni a kormány mögé. Akkor mondta apám: „kislányom, egyesbe be, pici gáz”.

F.B./WMN: Hogy ért egyáltalán le a lábad?

Cs.N.: Sehogy. Be volt téve egyesbe, onnan gyakorlatilag önjáróan kúszik a traktor. Az volt a feladatom, hogy egyenesen tartsam a kormányt. Borzasztó büszke voltam magamra, hogy én hajnaltól délutánig a sorok között szlalomozok. De ez a tudásom most is nagyon jól jön, mert be tudok ülni a teherautóba kiszállítani, ha mondjuk lebetegszik az egyik futárunk. Az árubeszerzés is úgy ment évekig, hogy egyedül mentem a teherautóval, szedtem szét a termékeket, osztályoztam, szárítottam. Ez a gyerekkor nagy önállóságra tanított meg.

Kicsi koromtól kezdve besegítettem otthon mindenben, mikor épp mi volt a feladat. Kilencéves voltam, amikor húsvétkor szólt anyám: „akkor most megfőzöl 30 emberre, rakott krumplit tudsz csinálni”.

Ha apa autót szerelt, akkor abban segítettem, ha valami nagy munka volt, mondjuk a kínai kelt kellett szedni, mert akkoriban még ez a dél-alföldi rész javarészt erről szólt, akkor meg abban. Ez mondjuk valódi önsorsrontás volt, vitték ki Ukrajnába, Oroszországba a kelt, de egy hónap múlva sem kaptunk érte feleannyi pénzt sem. De mindig reméltük, hogy egyszer majd jó lesz. Igazából mindig bukta volt, de évekig csináltuk.

F.B./WMN: Pedig mostanra a kínai kel a kimchi őrület miatt kifejezetten felfutóban van, nem?

Cs.N.: Igen, de mostanra már nagyjából senki nem akarja csinálni, mert mindenki rájött, hogy ebben a gazdasági és szélsőséges környezeti helyzetben, amikor vagy nagyon hideg van, vagy óriási forróság, nem igazán éri meg, mert ezt a kínai kel nem igazán szereti. Ahány idegösszeroppanást fél lábon kihordott anyám miatta, én elhatároztam: kínai kelt a háztartásomba többé be nem engedek. Persze, most forgalmazom, mert szeretik az emberek, de rengeteg negatív emlékem van arról, ahogy az életünket megkeserítette ez a kiszolgáltatott helyzet.

F.B./WMN: Nemcsak magánemberek vásárolnak tőletek, de jó pár nívós étterem is tőletek rendeli az alapanyagot.

Cs.N.: Kovács Renátó séfnek mi szállítunk a Hildába, illetve az új helyükre, a Voilába. Kizárólagos  beszállítók vagyunk a Pullman Hotelben, mi visszük az alapanyagot a Tati Budapestbe, a Vietnámi gulyásba, a Costesbe, Pesti István Kantinjába, illetve kisebb bisztrókba a Balatonon, ilyen például a Buborék, hogy pár példát említsek. Illetve számos cég is a partnereink között van, nagy multik is.

F.B./WMN: Ez azért már zöldség-gyümölcs mennyiségben is elég soknak hangzik.

Cs.N.: Az is. Rengeteg. Azt én is érzem, hogy a szervezés egy részét már nagyon el kéne engednem, de az ügyfelek részéről látom, hogy sokan személyesen hozzám kötődnek. Persze nagyon jó érzés, hogy mindenki ilyen nagy bizalommal van irántam. Közben pedig az összes termelővel is folyamatosan tartom a kapcsolatot. De nekem ez volt mindig is az életem. Már kislányként jártam a piacra, árultam dinnyét. Mondhatni: nekem ez hazai pálya, ebben mindig hitelesnek éreztem magam. 

Számomra ez nem egy frissen felkapott, trendi dolog. Annyira nem, hogy gyerekkoromban sokszor megszóltak amiatt, hogy egy tanya a címem, akkor biztos egy paraszt vagyok. Igen, paraszt vagyok, tanyán lakom. És?

A nagyanyám még úgy nőtt fel tanyán, hogy ott – velünk ellentétben – még víz sem volt, csak két gémeskút az állatoknak. 

Én ezekben mindig otthonosan mozogtam. Aztán amikor felköltöztem Budapestre, láttam, hogy mindenki nagyon szeretné a kapirgálós csirkét, a jó fűszerpaprikát, minőségi zöldséget, amit szívesen ad a gyereknek is, de sehonnan nem tudja beszerezni. És itt jövök én a képbe.

F.B.: Nagyon sokféle terméket árusítotok már. Elmeséled, kik a gazdáitok, illetve a beszállítóitok?

Cs.N.: Mivel ebben a környezetben nőttem fel, mindenkit ismerek személyesen és régóta. Mindig tudtuk, hogy odahaza a faluban kinél van jó méz, megbízható tojás, hús, minőségi burgonya a környéken, kivel csereberélhetünk ezt, azt. Nekem ezeknek a gazdáknak a döntő többsége harmincéves kapcsolatom. Vagy olyanok, akiket én ugyan nem ismertem, de maga a termelő ajánlott, mert tudja, hogy ők is több generáción keresztül gazdálkodnak, ami nekünk nagyon fontos a minőség miatt. Ott van például a Szepesi család, ahol a Misi még osztálytársam volt, az ő apukája a mai napig úgy termeli a görögdinnyét, ahogy az apjától tanulta: maga neveli a palántát, ő oltogatja, tehát nem megveszi a ki tudja, hányfelé nemesített magot, hanem ő még azt magának visszatartja, és azt nevelgeti. Nyilván ez macerásabb módszer, és vannak mennyiségi korlátok is, de az eredmény mindig mézédes. 

Minden szezon elején szeretem végiglátogatni a termelőinket, kikérdezem őket a tapasztalataikról, milyen nehézségeik voltak, hogyan fejlődtek. Mostanában a gyümölcs az, ami egy különösen égető kérdés. Hol a fagykár miatt kell aggódni, hol a szél miatt, hol a metszéssel vannak problémák, vagy jégeső veri el, légköri aszály nyomja le a virágokat… igazából mindenki nehezített pályán mozog. Most például egy itthon eddig ismeretlen atka támadta meg a Meyer citromokat, hiába a biológiai növényvédelem, olyan fekete lett a gyümölcs, mintha korommal kenték volna be. Egy ilyen ismeretlen kis apróság is hatalmas károkat tud okozni. 

Ez a valósága a divatos parasztromantikának: irgalmatlanul kemény. Ha jön egy vihar, ami letépi a fóliát, az befolyásolja az árakat és az áru minőségét. Ugyanakkor azt látom, hogy vannak vásárlók, akik ezt nem értik, és fel vannak háborodva, ha valamihez nem tudnak hozzájutni.

Nekik szoktam mondani: ne haragudjanak, de a természetet nem lehet meghágni, ha nincs, akkor nincs. Én nem szeretnék senkit megvezetni azzal, hogy akkor behozom az importot. Egyszerűen annyira friss készlettel dolgozunk (nálunk rendszerint 48-72 órán belül kipörög a készlet), hogy ha nem tud küldeni a termelő, akkor én azzal nem tudok mit csinálni.

Ami még nehezíti a termelői kör bővítését: ahol még nem történt meg a generációváltás, ott nagyon sokan nem fogják folytatni, nincs utódlás. A fiatalok már nem akarnak ezzel foglalkozni, nehéz, kihívásokkal teli munka. Ezt én is látom, tapasztalom.

A férjem biokertészetében pár évvel ezelőtt a cukkinit még simán lehetett szabadföldön termeszteni, most viszont szétégeti a nap. Árnyékolás nélkül már semmit nem tudsz szabadföldre ültetni. Nagyon szép az állam részéről, hogy támogatják a nagygazdákat, de a szántóföldi gazdálkodás teljesen más, mint egy kistermelés. A kisgazdák semmi olyan támogatáshoz nem férnek hozzá, ami tényleges könnyebbséget jelentene számukra.

F.B./WMN: Hogy lehet bírni ezt az örök kiszámíthatatlanságot?

Cs.N.: Így legalább nincs olyan, hogy valami unalmas. Emellett én kifejezetten élvezem a lehetetlen küldetésnek tűnő feladatokat. Pár évvel ezelőtt volt például, hogy felhívott az egyik partnerünk húsvét előtt másfél héttel, hogy kellene neki 880 darab húsvéti sonka. Minden húsüzemet felhívtunk, és mindenhol nagyon jót mulattak: „hölgyem, elmúlt már április 1-je”. Aztán képzeld, épp a fiamat vittem fodrászhoz, miközben ezt intéztem, a másik fodrászszékben meg ott ült egy nő, akiről kiderült, a barátnőjének húsfeldolgozója van, és az egyik megrendelő 900 darab sonkát mondott vissza az utolsó utáni pillanatban. Azonnal lecsaptam rá, azt se bántam, hogy nekem kellett a több mázsa áruért elmenni. Azt hittem, szétszakad alatta az autó. Mire beértem a raktárunkba, a bugyimból lehetett csavarni a vizet a feszültségtől. De rájöttem: innentől kezdve a négy kilométernyi masnit megkötni az ajándékcsomagokra már gyerekjáték lesz.

Vannak ilyen kihívásokkal teli projektek, de pont az a jó benne, hogy mindig azt érzed, lehetetlen helyzetek vannak, de olyan még sosem volt, amit ne oldottunk volna meg.

F.B./WMN: Hogy látod, fejlődnek a vásárlói igények? Nő a kereslet a háztáji, a bio iránt?

Cs.N.: Abszolút. Van például egy rendszeres kisnyugdíjas vásárlónk, aki nagyon odafigyel erre, elmondta: ma már kevesebbet eszik, de az akkor legyen normális. Békéscsaba mellett nőtt fel egy kis faluban, nagyon szereti, ami háztáji, ő egy hónapban egyszer-kétszer rendel tőlünk húst, elrakja a fagyasztójába, ugyanígy a zöldségeket, gyümölcsöket. 

Persze én is látom, hogy mindenki sokkal jobban odafigyel a költéseire, jobban megtervezettek a vásárlások is, de szerintem ez ma már minden szektort érint, annyira irreálisan elszálltak az árak mindenütt. 

Emiatt vezettük be a „Ments meg kosarakat”, amikbe bekerül a megtört répa, a vágott alma, amiket nem szabadna kidobni csak azért, mert nem tökéletesek. Aki szűkebb büdzséből vásárol, rendel öt ilyen kosarat, az 15 kiló zöldség, gyümölcs, abból aztán egész héten elfőz. És boldog vele, hiszen jó áron jutott jó minőségű, friss és hazai termékekhez, mellette amit tesz, az fenntartható.  

F.B./WMN: Mennyire kell edukálni az embereket a szezonalitást illetően?

Cs.N.: Nagyon. A kedvencem, aki visszajön a Balatonról augusztus végén, szeptember elején, és ír, hogy szerezzek neki 30 kiló epret befőzni. Vagy amikor az egyik gazdánknál a 22 hektárból 2 hektáron maradt meg a barack, a vevő meg kiakadt: hogy fog akkor ő most befőzni?! Ilyenkor mindig türelmesen elmondom, hogy keresni kell valami alternatívát. Ha nincs barack, be lehet főzni szilvából. Én a tanyán ezt tanultam meg: mindig azt főzzük be, ami van és ami olcsó. Ha éppen almából van sok, akkor almát reszeltünk, mint a veszedelem, és egész évben almás ételeket ettünk, almás pitét, almakompótot, meg almalevest. Ami éppen volt, azt raktuk el. Ezen a területen is szeretnénk egy kicsit edukálni: ne csak arra koncentráljunk, hogy mindig a frisset együk, hanem tervezzünk előre, és tegyünk el egy picit későbbre is. Annyira nem nagy meló befőzni, és amikor egész évben ki tudod kanyarintani magadnak a lekvárt, legyen az szilva vagy barack, vagy van odahaza házi körtebefőtt, az nagyon jó érzés. 

Fiala Borcsa