–

A 2000-es évek közepére Zimbabwe egészségügye gyakorlatilag összeomlott. A gazdasági válság és a HIV-járvány közepette a mentális betegségek kezelése luxussá vált: csak kevesek számára volt elérhető a magánszektorban, miközben az állami rendszerben szinte nem is létezett ellátás. A körülbelül 14 milliós országban mindössze 10–12 pszichiáter dolgozott a közegészségügyben, így a lakosság többsége – különösen a vidéken és a városi nyomornegyedekben élők – teljesen ellátatlan maradt.

A hiány mértéke nemzetközi összehasonlításban válik igazán szembetűnővé: a WHO adatai szerint

Európában százezer emberre átlagosan 45 mentális egészségügyi szakember jut, míg a szubszaharai Afrikában csupán 1,6.

A következmények súlyosak voltak: a társadalmat elárasztotta a feldolgozatlan trauma, a depresszió és a kilátástalanság. Becslések szerint minden ötödik zimbabwei élete során átesett valamilyen súlyos pszichés összeomláson, a válság pedig – ahogy lenni szokott – a legvédtelenebbeket sújtotta leginkább: a nőket és a HIV-vel élőket.