–

Mi volt a legemlékezetesebb utazásod? Az izlandi író, Andri Snær Magnason nagyszülei 1956-ban a nászútjukat a Vatnajökullön, Izland legnagyobb gleccserén töltötték. Amikor a kis Andri később megkérdezte őket, nem fáztatok?, a nagymamája csak annyit mondott mosolyogva, hogy fáztunk volna, hiszen friss házasok voltunk. A kis Andri még sokáig nem értette, hogyan véd a hideg ellen a házasság.

A gleccser rohamosan olvad, Magnason unokái pedig már a magasba mutatnak majd, amikor felemlegetik, hogy valahol ott sátraztak a nászutas felmenőik. 

Az izlandi szerző Időről és vízről című könyve az egyik leginspirálóbb olvasmányom az elmúlt évekből: a legjobb tudományos ismeretterjesztés, a költői nyelv és az izlandi humor sajátos és nagyszerű keveréke. Sokszor ajánlom és a minap is eszembe jutott, amikor szóba került a szerkesztőségben, vajon hogyan vállalhatunk felelősséget egy olyan jövőért, amit nemhogy nem ismerünk, de ennyire szélsebesen változik. Elvárható ez reálisan bárkitől? Gazdasági, technológiai, természettudományos és politikai adatokkal, előrejelzésekkel bombáznak minket egy eleve információsan túlterhelt világban – mit tehetünk, amikor valaki erre csak legyint (vagy akár mi magunk gondoljuk úgy), hogy ez nem az én problémám, akkor már úgysem leszek életben. Szerintem a válasz bonyolultabb, mint hogy elintézzük annyival: ez önzőség.

Az idő, ami a tiéd, jóval több, mint az életidőd

Amire Magnason a könyv elején és ebben a videóban is rávilágít, az számomra revelatív erejű volt.

A videó készülésekor a nagymamája 94 éves, Magnason pedig arról beszél, hogy mire elolvadnak Izland gleccserei, a felvétel pillanatában születő gyerekek annyi idősek lesznek, mint a nagymamája. Másképpen megközelítve, a mostanában születő/született/kamasz gyerekeinktől világra jövő unokáink még életben lesznek a 2100-as évek elején, sőt, akár 2150-ben is. Ahogy magnason megfogalmazza: „Amikor egy tudós 2150-ről beszél, nem érezzük a kapcsolódást. De kérdezd csak meg a nagymamámat, mennyi száz év, azt mondja, nagyon rövid, »mintha tegnap jártam volna a gleccseren«.

Az életidőnk összefonódik azokéval, akiket már ismerünk és szeretünk – és azokéval is, akiket majd ismerni és szeretni fogunk, így az életünkkel összekapcsolódó idő kitágulhat akár 200 évre is.”

Emlékszem, beleborzongtam, amikor először hallgattam ezt tőle, és megértettem. Valahogy lélekkel töltötte meg az adatokat és az időt.

Sokat foglalkozom észak-amerikai őslakosokkal, és eszembe jutott, hogy ott több nép hagyományának része a hétgenerációs gondolkodás. Ennek a lényege az, hogy te ott állsz középen, előtted jár három generáció, utánad jön három generáció, és neked úgy kell meghoznod – különösen a közösség életére kiható – döntéseidet, hogy az előtted járók és az utánad érkezők is büszkék legyenek rád, értékes (és hasznos) legyen a számukra.

Engem egyfelől lenyűgöz ez a megközelítés – de közben azért felmerült bennem a következő ellenvetés is: az az ősi tapasztalat, hogy egyik generáció átadja a tudását a következőnek, és azzal majd elnavigál az életben, nem igazán működik már, vagy elég töredezetten. Gondolj bele: a homo sapiens mintegy 350 ezer éves történelmében egészen a közelmúltig a változások nagyon lassúak voltak. Például sok-sok generáció teremtette elő ugyanúgy a napi betevőjét, mire egyáltalán felfedeztünk olyan dolgokat, mint a kerék, a fém megmunkálása vagy a vetésforgó. És a tempó sokáig még ezek után sem változott. Ma viszont csak kapkodjuk a fejünket a technológiai felpörgés láttán (hol vannak már az első mobiltelefonok, pláne a tárcsás internet…), a mindennapjainkra gyakorolt hatásukról már nem is beszélve.

A szüleink generációjához tartozók gyakran nem értik, ha ennyit dolgozunk, miért nem tartunk előrébb az életben, vagy egyáltalán, mi az, hogy otthonról végezzük a munkát, és miért jön ilyen későn az unoka, ha egyáltalán. Mindemellett hatalmas társadalmi változások idejét is éljük, ebben a káoszban pedig mégis hogyan válaszoljunk mi vagy ők arra a felvetésre, hogy

felelősséget tudunk-e vállalni a jövőért, amit ennyire nem ismerünk.

Minek ezt firtatni? Érdemes? Szerintem érdemes.

Te is a gyökérzet részévé válsz

„Az időhöz való hozzállásunk kulturálisan meghatározott, és leképeződik a nyelvi narratíváinkban is. A dél-amerikai ajmarák például a »szemük előtt« látják a múltat, és a »hátuk mögött« van a jövő, mert az ismeretlen. Ez az elképzelés nyelvileg is megjelenik: például amikor a múltról beszélnek, előre mutatnak, és amikor a jövőről, akkor hátra” – kezdi Frankó Betta tanácsadó szakpszichológus, mikor felkeresem a fenti gondolathalmazzal.