Nádudvari Péter: Zsinórmérték, iránytű, táptalaj, Isten érintése. Bach.

–

Ötévesen kezdtem el zongorázni tanulni. Úgy gondolhattam, hogy a tanterem egy játszótér, ugyanis az első órák egyikét követően a tanárom közölte a szüleimmel: „A gyerek a zongora alatt töltötte a mai alkalmat.”

Miután a példás türelmű zenepedagógusnak sikerült elérnie, hogy előbújjak a hangszer alól, a zongoraláb kerekei után a billentyűkkel is megismerkedtem. Hamarosan megtanultam, majd előadtam az első néhány darabot – saját magam és a családom örömére is. Szépen lassan megszerettem a zongorázást.

Néhány év múlva azonban jött a kiskamaszkor – és vele a kötelezettségek iránti lázadás. Gyakran dühösen vettem tudomásul, hogy miután hazaértem az iskolából, miközben a többiek fociznak vagy videójátékoznak, nekem gyakorolnom kell. A legtöbb nehézséget Bach műveinek megtanulása okozta: miközben valamelyik prelúdiumával vagy menüettjével küzdöttem, lélekben gyakran a lakótelep focipályáján voltam.

Úgy tűnt számomra, mintha Bach elvenné tőlem a gyerekkorom egyik darabját – ezért éveken át haraggal gondoltam minden idők egyik legnagyobb zenei lángelméjére.

Ráadásul nem értettem, miért vannak elragadtatva a műveitől a komolyzenét kedvelő ismerőseim: egyáltalán nem találtam szépnek vagy megkapónak azokat a darabokat, amelyeket – kötelességtudó kisdiákként – meg kellett tanulnom.

Aztán elkezdtem értékelni és tisztelni Bachot

Időnként annak a gondolata is felmerült bennem, hogy abbahagyom a zongorázást, de a szüleim mindig lebeszéltek erről – és milyen jól tették! Néhány évvel később ugyanis nekem, a gátlásos, félszeg, beszédhibákkal küzdő tinédzsernek a zene az egyik mentsvár lett. Segített az önkifejezésben is: már nemcsak Bach és a többi zeneszerző darabjait tanultam meg izzadságos munkával, hanem improvizáltam, komponáltam, és könnyűzenei slágereket dolgoztam fel.

Nagy örömömre a gimnáziumi énektanárom nyitott volt a pop- és musicalslágerek iránt, ezért az iskolai rendezvényeken ilyen zeneszámokat is előadhattunk az osztályommal. Az egyik alkalommal A muzsika hangja című filmből az ikonikus Dó-ré-mi dalt kellett megtanulnunk. A zongorakíséret megalkotása – ahogy korábban is – az én feladatom volt, amihez az egyik karnagy ismerősöm segítségét kértem. A dalhoz korábban már írtam egy egyszerű, néhány akkordból álló kíséretet – az általam nagyra tartott kórusvezető viszont olyan harmóniamenetet komponált mindössze néhány perc alatt, hogy elakadt a szavam.

Amikor később megkérdeztem tőle, hogyan tudnék én is hasonlóképpen változatos kíséreteket alkotni, barátságosan hátba veregetett, majd ezt mondta: „Gyakorolj sokat, és főleg Bachot játssz, Petikém!”

Attól a pillanattól kezdve Bachra a zene alfájaként és ómegájaként tekintettem.

Nemsokára meg is szerettem Bachot

A gimnáziumi éveim alatt a kedvenc zeneszerzőim a romantika nagyjai voltak – például Chopin, Liszt és Mendelssohn. A szélsőséges érzelmek, a nagyívű dallamok tökéletesen rezonálnak egy tinédzser lelkivilágára. Amikor viszont az említett karnagy ismerősöm autójával egy egyházzenei hétre utaztunk, egy barokk komponistát is a szívembe zártam. A kórusvezető ugyanis betett a magnóba egy kazettát, amelyen egy számomra ismeretlen mű volt.

Már az első néhány ütem után el voltam ragadtatva. Az egymásba fonódó dallamok úgy áradtak, mint egy dús vizű folyó. A zenében matematikai rend uralkodott – de ez egyáltalán nem ment az érzelmek rovására. A mű finom, makulátlan szépsége mélyebben érintette meg a lelkemet, mint a romantika gyakran harsány effektusai.

„Ez csodálatos!” – jegyeztem meg áhitattal a hangomban. Az ismerősöm elmosolyodott, majd csak ennyit mondott:
„Íme, Johann Sebastian Bach.”

Akkoriban egy énekkar tagja is voltam, amellyel – nagy örömömre – az említett Bach-kantáta mellett egy másikat is megtanultunk. Sok időbe telt, mire begyakoroltuk ezeket az egyáltalán nem könnyű műveket, de megérte a fáradozás: kaptunk egy kis szeletet Bach csodájából – amit számos alkalommal megoszthattunk a közönségünkkel is.

Bach vissza-visszatér az életembe

Miután néhány alkalommal előadtuk a Bach-kantátákat, az énekkar más zeneszerzők műveit tanulta meg, így a barokk zene mestere egy időre kikerült a látóteremből. De nem sokáig. Amikor szüleim városában, Gyöngyösön az egyetemi tanulmányaim miatt ellátogattam a könyvtárba, a patinás épület lépcsője előtt egy tábla fogadott – rajta egy Márai Sándor-idézettel, amely visszacsempészte Bachot az életembe:

„Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszemléld, s ha néhány pillanatra is! […] Mindennap hallgass néhány ütem zenét, ha másképp nem lehet, szólaltasd meg a zenedobozon Bach, Beethoven, Gluck vagy Mozart valamely tételét. [...]”

Később arra is rájöttem, hogy Bach zenéje sokszor több erőt ad edzés közben, mint a dübörgő metál. Különösen a D-dúr szvit második tételét hallgattam sokat futás közben. És nemrég arra is ráébredtem, hogy Bach dallamai egy nyűgös csecsemő elaltatásában is segítenek. Ha a legkisebb gyermekem, a hét hónapos Barnabás álmos, de nem tud elaludni, a H-moll mise vagy a Máté-passió dallamaira egy perc alatt elszenderedik.

A kedvenc Bach-darabom azonban nem ez a két, széles körben ismert remekmű, hanem egy talán kevésbé ismert korálfeldolgozás: a BWV 639-es jegyzékszámú Ich ruf zu dir, Herr Jesu Christ (Hozzád kiáltok, Uram, Jézus Krisztus). Először egy, rám nagy hatást gyakorló lengyel–dán filmdráma, az Ida megtekintése közben hallottam – mint az alkotás egyik filmzenéjét.

Ez a mű, ahogy a címe is sejteti, egy segélykiáltás Jézushoz: bűnbánó, hitet és erőt kérő imádság. De nemcsak a szövege, hanem a dallamok mélysége és emelkedettsége is szakrálissá teszi. Amikor hallgatom, olyan, mintha földöntúli hangszerekből szólalnának meg az érzelmek. Ez a korálfeldolgozás – csakúgy, mint a többi Bach-mű – a belső világom harmóniájának egyik letéteményese: amikor valami nyugtalanít, meghallgatom, és a dallamokat átható rend és békesség helyére teszi a lelkem darabjait.
Önvizsgálatra késztet, vigasztal és utat mutat. Megtisztít és felüdít, mint egy hűsítő forrás. Ez a darab – mint minden Bach-mű – egy kis szelet a zeneszerző felfoghatatlan nagyszerűségéből.

Zsinórmérték, iránytű, táptalaj. Isten érintése. Bach.

Nádudvari Péter