„Az igazán mély szorongásainkhoz, fájdalmainkhoz, veszteségeinkhez nem megyünk közel” – Hello, WMN! a kríziskezelésről (beszámoló)

–

Ha mostanában elhangzik a kérdés: „Hogy vagy?”, általában úgy kezdődik a válasz, hogy „Szerinted? Hát mégis hogy lennék?!”. Ritkán kapunk pozitív választ. Ezzel nyitott Dorka kedden, és ez bizony tapasztalatom szerint tényleg így van. Ehhez képest, amikor a vendégeit megkérdezte, hogy érzik magukat a bőrükben, tulajdonképpen az derült ki, hogy ők köszönik, de jól vannak. Még Szentesi is azt mondta, hogy bár rohadtul idegesíti mindaz, ami körülöttünk történik, mégis, most végre jól van. 

Ekkor jött a szakember, Orvos-Tóth Noémi, aki elmondta: arra szocializálódtunk mi, magyarok, hogy felszínesen társalogva automatikusan panaszkodjunk. 

„Ez a panaszkultúra, ebben kapcsolódunk. És az a probléma, hogy akkor nem panaszkodunk, amikor tényleg nagy szarban vagyunk, és az örömről sem tudunk igazán beszélni.”

– mondta.

Ez el is indított egy érdekes vitát a gondolat teremtő erejéről, amiben Szinetár Dóra nagyon hisz, és ki is fejtette? szerinte azzal, hogy rosszul érezzük magunkat a világban a körülöttünk történő eseményektől, nem segítünk, nem lesz jobb senkinek, és már lassan az ember „szégyelli magát, mert örül annak, hogy kisütött a nap”. Orvos-Tóth Noémi felhívta itt a figyelmet arra, hogy ha valaki például nyomorba születik, ott bizony nem olyan egyszerű a gondolat teremtő erejével kiemelkedni, és épp ezért fel kell ismernünk, mire lehetünk hatással, mire nem, és

nem szabad a „gondolat teremtő erejében” való hittel túl nagy felelősséget terhelnünk magunkra és másokra. 

Itt elindult egy diskurzus arról, hogy amíg mi saját magunk nem vagyunk rendben, addig hogyan is tudnánk másokon segíteni?! 

Szentesi szerint „a saját kiskertünkben kellene először rendet tenni”,

Orvos-Tóth Noémi szerint a „harcolsz, vagy menekülsz” helyett egy harmadik utat is lehet választani, amiről kevesebbet szoktunk beszélni, és ez nem más, mint: „a közelség keresése. Először is magammal keresem a közelséget, magamat teszem rendbe”. 

Kajdi Csaba itt szóvá tette, hogy Magyarországon mennyire frusztráltak az emberek, és nálunk a pandémiát, a bezártságot, a maszkviselést is sokkal nehezebben élték meg az emberek, mint nyugatabbra. Kajdi – két poén között – egyébként elmondta, hogy ő egy búrát emel maga köré, ezzel védekezik. Nem engedi túl közel magához a külvilág nyomasztó súlyát, ő jól van, és szeretne is jól lenni. 

Orvos-Tóth Noémi fontosnak tartotta, hogy ezen a ponton kiemelje: „az igazi mély szorongásainkhoz, fájdalmainkhoz, veszteségeinkhez nem megyünk közel.

Egy tabuképző társadalomban élünk, ahol több évtizednyi trauma nincs feldolgozva. Egyéni, családi, társadalmi traumák. Amíg ezek fel nem dolgozódnak, addig nem tudunk eljutni az autentikus öröm és boldogság megéléséig.” 

Itt kialakult némi vita Orvos-Tóth és Szinetár között arról, mennyit kell foglalkozni azzal, hogy milyen traumákat hordozunk, és mire érdemes fókuszálni.

Szentesi kissé fanyar éllel meg is köszönte az Örökölt sors című könyvet Orvos-Tóth Noéminek: „de jó, most már mind tudhatjuk, hogy a Kajdit leszámítva” (bizony, ez így tényleg elhangzott) „mind egész életünkben a traumáinkon dolgozunk, és még örökölhetünk (és örökíthetünk) is traumákat”. Szinetár Dóra szerint ez nem határozhatja meg az életünket, míg Dorka úgy fogalmazott, hogy a traumákkal foglalkozás valójában az erős alapok lerakásához kell, hogy stabilan lehessen rá építeni. 

Aztán tettek egy kis kitérőt a gyerekkorba, hogy ki miért, kiért állt ki kiskorában, és innen kanyarodtak az este egyik legérdekesebb részéhez, ami arról szólt, hogy a magyar társadalom hogyan áll a felelősségvállalás terén, egyáltalán, mivel jár az, ha az ember kiáll másokért, és mivel, ha nem. Szóba került az is, hogy sokan csak a négy fal között vállalják a véleményüket, de a közösségi média térnyerése óta ott van a kommentszekció, ahol kiélhetik magukat azok az emberek, akik eddig nem tudtak hol ventilálni. Mert alapból a társadalmi kultúránkban nincs benne a nyíltság, az, hogy szabadon vállalhatjuk a véleményünket, nincs igazi vitakultúra. 

 

„A felelősséget az egyén át tudja hárítani a vezetőre, ezt szoktuk meg” – mondta Kajdi azzal kapcsolatban, hogy a valódi felelősségvállalást társadalmilag soha nem tanulhattunk. Szinetár Dóra pedig azzal csatlakozott rá a gondolatra, hogy „egy bántalmazó helyzetben három szereplő van. A bántalmazó, az áldozat és a megfigyelő”. És a magyar társadalom számára nem mindig világos, hogy egy bántalmazó szituációban a nem segítő megfigyelő ugyanúgy bűnös, mint a bántalmazó. A magyar történelem során a társadalom úgy szocializálódott, hogy segíteni, kiállni veszélyes, ez már a bőrünkbe ivódott. 

A kommentszekció arctalan hozzászólója nagyjából a feljelentő, besúgó rokona. Orvos-Tóth Noémi ehhez hozzáfűzte, hogy a miénk egy „besúgókultúra” és „kétszáz évnyi polgárosodás hiányzik Magyarországon, hogy megtanuljunk kiállni magunkért, megvédeni magunkat, a szomszédunkat”. 

Dorka megjegyezte, milyen elképesztően fárasztó úgy küzdeni a fentiekért, hogy közben kívülről teljesen más impulzusok jönnek.
Szentesi is kiégett némiképp aktivistaként:

„Az a tapasztalatom, hogy ha kiállsz egy jó ügy mellett, egyből beléd állnak.”

Az ügy maga rendre kikerül a fókuszból szerinte, és belekötnek abba, aki ki mer állni bármiért, ezért mostanában kicsit reményvesztett, hogy mennyi értelme van a nyilvános szerepvállalásnak. 

Dorka ezen a ponton kicsit aggódni is kezdett, nehogy az legyen az este végkicsengése, hogy nincs értelme kiállni senkiért és semmiért, de Orvos-Tóth Noémi szerint mindig vannak emberek, akiknek ez az útja, akik elhiszik magukról, hogy tudnak hatni másokra, és ők, ha van eredménye, ha nincs, kiállnak. Ő is ilyen ember.  „Én azért tenni szeretnék, hogy kialakuljon Magyarországon egy traumatudatos társadalom. Nem harcosan, de elszántan.” 

Szentesinek egyébként továbbra is van véleménye a dolgokról, természetesen, mondja, csak nem áll ki feltétlenül vele nagyközönség elé. „Én most vagyok jól, hogy nem üvöltözök mindenfelé. Ezt javaslom neked is, Cyla.” – pirított oda újra az est alatt szorgalmasan trollkodó Kajdinak. 

Izgalmas dinamikája volt az estének, mert két „megőrülés-megvadulás” között súlyos mondatok is elhangzottak, és nagy szembesülésekre is sor került.

Például az elfogadás kapcsán Kajdi szóvá tette, hogy azért

Budán baromi könnyű elfogadónak lenni

(ezt Zacher Gábor már a legutóbbi Hello, WMN!-en is pedzegette), hiszen egészen más úgy toleránsnak lenni bárkivel és bármivel, ha tulajdonképpen a hétköznapok szintjén nem teszi próbára liberális értékrendünket pont az, amiért kiállunk. 

Ha úgy vesszük, ennek a gondolatnak állított tükröt a beszélgetés, mert nagyon különböző nézőpontokból közelítették meg a témát még a legnagyobb egyetértés közepette is, így mindenki megmutathatta, hogyan tudja képviselni a véleményét, az értékrendjét anélkül, hogy közben elítélné a másét. Ebbe beleférnek akár indulatok is, viták, megőrülések és nagy nevetések is. Mint ezen az estén. 

További fotókért kattints a képre, és lapozd végig galériánkat!

Májusban az életközepi válságról beszélgetünk, a következő Hello, WMN! rendezvényről (vendégek, téma, jegyvásárlás) ITT TALÁLSZ információt. 

Szabó Anna Eszter 

Képek: Csiszér Goti / WMN – Goti Photography

Díszlet: TorTer e-Design