Első polaroid – Természet

Nézegetek egy képet, ami az üres Piazza Navonát mutatja. A téren a természet ki tudja, mennyi idő után utat tört magának, és a macskakövek között kinőtt a fű. Szeretem ezt a teret is, és elképzelem, hogy mennyi, általam imádott olasz téren történt ugyanez. Aztán továbblépek és elgondolkodom, hogy a minden rosszban van valami jó elég nehéz kapaszkodó jelen pillanatban. Tény, hogy csodálatos a tavasz, tisztább a levegő, a bolygónk segélykiáltása egy átmeneti időre halkabb lett. De valóban az lett? Hát nem kiabál máshogy? Hát nem szedi az áldozatait?

Dehogynem! Most máshogy áldoz…

Csak az jár a fejemben, hogy ha nem akartunk volna ennyit elvenni tőle, akkor talán most nem akarna ilyen áron utat törni magának.

Ha vele lettünk volna kegyesek, akkor hosszú távon magunkkal is azok lehettünk volna. Úgy igazán. A túl sok volna pedig most mégsem ér semmit. Utólag semmit. Érzem a leckét, de nem tudom – mint ahogy talán senki – a jó megoldást. Most ott tartunk, hogy bent vagyunk, néha kimegyünk, nézzük, ahogy kedves velünk a természet, szinte köszöni ezt az állapotot.

Aztán visszamegyünk a lakásainkba, és várunk. Kivárunk. Talán tanulunk.

Második polaroid – Alkalmazkodás

Egyszerre tölt el nyugalommal bizonyos szempontból és ugyanakkor meg is lep az alkalmazkodás ilyen fokú képessége. Egyszerre jó, egyszersmind félelmetes is, hogy mennyire vagyunk képesek nyájként, az előírt rendet betartva élni.

Forradalmat és önazonosságot manapság ma leginkább azzal lehet csinálni, ha megpróbálod tisztán tartani – nemcsak a kezed, hanem – az elméd is.

Megpróbálsz a meglévő és most is használható értékrendekhez visszanyúlni és kitalálni egy olyan újat, amiben sem a lélek, sem az emberi értékek, sem a test, sem mások nem sérülnek, de éhen sem halsz. Az alkalmazkodás felső foka számomra ezt jelenti. Újratöltés a legjobb tudásunk szerint. Addig is kénytelen-kelletlen, néha lelkesen, néha letörten nyomni kell a mindennapokat és megjegyezni végre, hogy a saját természetünknél sokkal nagyobb úr a valódi természet.

Harmadik polaroid – Napi rutin

Szerintem nem olvastam olyan életmódcikket mostanában, ami ne arról szólt volna, hogy mennyire fontos a nap beosztása, a napi rutin kialakítása. Na, így, több mint három hét után pont ettől tudnék ordítani néha. Ellentmondásos, de ezekben a félalvós állapotokban kellett ráébrednem, hogy az eddigi legjobb karanténélményeim cseppet sem a rutin részei voltak. Sőt! Pontosan a váratlan, az ad hoc elhatározásokból, véletlenül kialakult helyzetekből vagy szituációkból adódtak.

De a gyereken is azt látom, hogy rendben, fel kell kelni, fogat kell mosni, fel kell öltözni, de van, hogy egyik nap képtelen koncentráltan figyelni a tanulásra és akkor nem leszarásból, hanem bölcsen hagyja a fenébe (bár nehéz lelkiismerettel). Másba kezd, bármibe, ami felszabadítja, amitől újból visszatér önmaga számára is. Pár napja valami láncot fűzött (tizenöt éve nem csinált ilyet) a fiókja mélyén talált gyöngyökből és ez annyira felszabadította, hogy közben elképesztő szövegelésbe kezdett, újra rátalált a humorára, és mi meg csak sírtunk egy órán keresztül a nevetéstől.

Kell a rend, de nem az a boldog pillanatok alapja.

Bár nem mondom, hogy három egész másodpercig nem vagyok jókedvű, ha háromnegyed órás sikálás után rendbe tettem az egész konyhát. Az előzőtől viszont még napokig. Valahogy el kell érni nem lelkiismeret-furdalást érezni, ha éppen kifarol az ember átmenetileg a megadott szabályokból, hiába magának diktálja a nagy részét. Így is elég szűkös a szabadság…

Negyedik polaroid – Infóvadászat limitálva

Eleinte faltam az információkat, mit hogyan kell, érdemes csinálni, mik az új hírek, de még a Facebook- és Instagram-tartalmakat is hosszan szemezgettem. Na, ennek az lett a következménye, hogy a több millió hangtól, képtől, videótól, tanácstól zengő doboz lett a fejem és ebben akartam kétségbeesetten rendet rakni. Két dolgot láttam be: nem tudok rendet tenni, de ami még fontosabb ennél is, nem is feladatom! Nem lettem frusztrált, de unott és kiégett igen.

Pont azok a tartalmak bosszantottak a legjobban, amik elvileg arra hivatottak, hogy közösséget kovácsoljanak, eltereljék a gondolatainkat szorult helyzetünkről.

Ha egy felületen minden második posztban azt látom, hogy elfogadom a kihívást, vagy leveleket kapok, hogy küldjem tovább, akkor nem én kapcsolok ki, hanem a türelmem. (Aztán közvetlenül ezután az app értesítéseit én.) Nekem ez lett az igazán szorult helyzet. Valamennyivel nagyobb nyugalmat találtam így. Senki ne értsen félre, senkit meg nem bántanék, akiknek ez kapaszkodó, örülök a játéknak, virágozzék minden virág, de nekem másféle nyugalom kell.

Ötödik polaroid – Vágyam tárgya

Hosszú évek óta megszállottja vagyok két dolognak: az egyik, hogy városban kell élnem, a másik pedig: megunhatatlanul szeretek házakat és lakásbelsőket nézegetni. Természetesen az Insta berobbanásával több kedvenc tematikus oldalam is lett, amit kitartóan követek. Jó eljátszani a gondolattal, hogyan élnék egy-egy csodás loft lakásban vagy a tetőteraszos spanyol csodában, netán kertkapcsolatos, csupa üveg és növény városi házban. Egy ideje már nem szerettem bele semmibe, mígnem meg nem láttam egy tengerparti sziklán omladozó apró és tényleg semmi különös kőházikót kis kerttel a háta mögött. Előtte meg pár méter szikla és aztán csak a víz. Azóta kitörölhetetlen az agyamból a képe, ezzel együtt pedig szembe kellett néznem a ténnyel, hogy ebben is változtam:

nem kell nekem igazából a nagy luxus, csak napfény, szerethető környezet, vidék és víz és a legmeglepőbb: némi termőföld saját zöldségeknek és gyümölcsöknek.

Hatodik polaroid – Kompromisszum az emberi kapcsolatokban mint szükséges plusz?

Eddigi életem során – ugyan újra meg újra összetörve, de mégis – töretlenül szerettem meg és tiszteltem meg bizalmammal az embereket. Hittem és hinni akartam bennük. Egy ideje azonban elindult bennem egy leépítési folyamat, de ez az utóbbi időkben sokkal erősebb lett. Furcsa érzés rájönni, hogy mi a felszín és mi a valódi. Most sem tudom a tutit, de azokban a szituációkban, amikor egyértelmű, hogy csak az erőmet szívja le valaki, aki tulajdonképpen ilyesmit vagy törődést még igazából sosem adott, akkor minden eddiginél könnyebben tudok elfordulni tőle és azokra figyelni, akik valóban fontosak, vagy akik éppen rászorulnak.

A naivitásom ennek ellenére soha nem fog elmúlni, mégis örülök ennek a folyamatnak. Mert jó szar érzés csalódni, egyúttal felszabadító is az elengedés. Szentül hiszem, bárhogy alakul is a világ, nem a politikára, a kétszínűségre, az álbarátságokra, csakis a valós kapcsolódásokra lehet a jövőben számítani. Szóval annak a bizonyos most dívó kettő-négy méternek az átlépése csak egyre kevesebb ember privilégiuma lesz majd. Nemcsak nálam, hanem úgy általában a jövőben. De ők legalább biztos és fontos pontok lesznek.

Marossy Kriszta