–

WMN: Fel tudod idézni pár mondatban, hogy gyerekként hogyan képzelted el a Földet, mit gondoltál róla? Egyáltalán volt-e valami fontos viszonyulási pontod?

Ördög Nóra: Gyerekként csak egy pici szeletet láttam a Földből, főként belföldön utazgattunk a szüleimmel. Ha messzebbre mentünk, akkor Horvátországba és Szlovákiába jutottunk el, és ezeknek a hangulata, a klímája nem sokban tér el az itthonitól. Azt, hogy a Föld milyen nagy és sokféle is tud lenni, akkor még nem éreztem át. Később, amikor felnőttként elkezdtem utazni, ültem repülőn, és láttam magam alatt a pici térképrajzolatokat, akkor kezdtem el érzékelni, hogy gömbölyödik, és láttam a végtelen óceánokat. Így tapasztaltam meg igazán a Föld nagyságát, és jöttem rá, hogy még mennyi mindent nem láttam belőle. Szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a gyerekeinknek már jóval korábban lehetőségünk van megmutatni, milyen sokszínű és hatalmas a világ. Ők már most valósághűbben látják a „nagyobb képet”, mint én fiatal felnőtt koromban.

WMN: Egy ma született kisbabát szerinted milyen világ vesz majd körül a 18. születésnapján? Félted a ma gyerekeit a jelentől, jövőtől?

Ö. N.: Van hitem abban, hogy sok okos ember, sok országban dolgozik azon, hogy válaszokat találjon a kérdésekre, problémákra, és én már a saját generációmon is látom, hogy mennyit változott a hozzáállás a környezetvédelemhez. Már elértünk arra a szintre, hogy igenis vonzó a környezetvédelem, menő e szerint élni, tenni érte – legalábbis sokkal inkább, mint akár tíz évvel ezelőtt.

Persze annak, hogy pusztulás felé vittük a Földet, egyértelmű, kézzelfogható következményei vannak, miközben sajnos annak még nincs látható hatása, hogy elindult a pozitív irányú változás is a fejekben.

WMN: Te magad mit teszel a saját és tágan vett környezeted megóvásáért?

Ö. N.: Apró dolgokat, de innen indul szerintem az egész. A szelektív hulladékgyűjtés alap, a gyerekeink is ismerik, látják, tudják, vagy a legutóbbi vállalásunk, a zöld rendszámos autó, ami nagy lépés volt, régóta szerettem volna. Vállalkozóként is érintettek vagyunk, a kisboltunkban környezettudatosan, csak papírdobozban, papírpohárban vagy lebomló műanyagban lehet elvinni az ételeket, italokat.

WMN: Véleményed szerint az oktatásba be kellene-e építeni a tudatos környezetvédelemre, fenntarthatóságra nevelést?

Ö. N.: Egyértelmű, hogy igen. A mi sulinkban így is van, az én gyerekeimnek ez már nem újdonság, sok ilyen témáról beszélgetnek. De szerintem a legtöbb helyen találkoznak vele a gyerekek.

Nem hiszem, hogy létezik olyan pedagógus, aki környezetismeret-órán nem érinti ezt a témát, és nem csempészi bele valahogy a tananyagba…

De lehet, hogy rosszul gondolom.

WMN: Melyik állatfaj megmentésén dolgoznál legszívesebben, ha erre tennéd fel az életed?

Ö. N.: Nem tudnék választani, egyik sem fontosabb a többinél. Nagyon rossz látni, hogy vannak állatfajok, amelyek éppen a mi évtizedeinkben halnak ki, mi még ismerhetjük az utolsókat belőlük, de utána soha nem találkozhatunk velük többet.

Jártam Indiában egy tigrisrezervátumban, ahol a kihalófélben lévő tigriseket kezdték el mesterséges körülmények között párba rakni. A kistigriseket felügyelet alatt nevelgetik, aztán, ha már készen állnak, visszaengedik őket a természetbe. Hiszek benne, hogy ez sikerülhet más állatok esetében is, ha kellő időben észbe kapunk.

Kár, hogy épp a többi emberrel kell harcolni ezeknek az állatoknak a megmentéséért.

WMN: Számodra mi az egyértelmű tanulsága az elmúlt egy évnek, illetve mit gondolsz arról, ahogy általában az emberiségre hatott?

Ö. N.: Ha tényleg csak egy évig tartott volna, és már a visszarázódás szakaszában lennénk, akkor azt gondolom, sokat tudtunk volna belőle tanulni. Néhány hónappal az első lezárások után még megvolt az emberekben az érzés, hogy ez egy nagy felkiáltójel, egy igazi ébresztő, egy intés a természettől, hogy a világon nem állunk mindenekfelett, össze kell kapnunk magunkat.

De már annyi csalódás, düh, elkeseredettség halmozódott fel, annyira szeretnénk visszatalálni a régi életünkhöz, hogy szerintem most már ezek a felismerések elhalványultak.

De a tanulság egyértelműen az, hogy az országunk önállóan is képes megtermelni a saját javait, nem kell Kínából, Indiából, bárhonnan a világ másik végéből szállítani még a napi élelmiszereket is, szennyezve ezzel a környezetet. Szerintem ilyen értelemben muszáj volt észhez térnünk. Nem gondolom, hogy az emberek kevesebbet fognak majd utazni repülővel, de ha már az áruszállítás miatt csökkenne a légi forgalom, az sokat jelentene a Földünknek, hiszen a repülés az egyik legkörnyezetszennyezőbb közlekedési forma. Igyekezzünk helyben megoldani, megtermelni, amit lehet.

 

Mihalik Enikő válaszait ITT, Sipos Katalinéit pedig ITT tudod elolvasni.

A márciusi Hello, WMN! a WWF-fel együttműködésben készül,
adód 1%-ával ÍGY tudod támogatni a munkájukat.  

  

Képek: Nánási Pál