Dr. Borbély Éva: Mind máshogy éljük meg a fájdalmat – Interjú a PTE ÁOK fájdalomkutatójával

–

Takács Dalma/WMN: Kezdjük a legelején! Hogyan kerültél a kutatói pályára?

Dr. Borbély Éva: Eredetileg orvosi egyetemre jártam, és gyakorló orvos szerettem volna lenni, de amikor elkezdtem gyógyszertant tanulni, nagyon klassz gyakorlatvezetőt kaptam Helyes Zsuzsanna tanárnő személyében, aki fantasztikusan oktatott. Ő nemcsak a tananyagot, de a lelkesedését is átadta nekem – végül jelentkeztem hozzá tudományos diákköri munkára, és a támogatása mellett egyre mélyebbre merültem a témában. Teljesen beszívott a terület. Hozzáteszem, az is nagyon sokat jelentett, hogy a kollégák már az első lépésektől kezdve segítettek, és viszonylag hamar jöttek a sikerek is, így egyértelmű volt, hogy ez lesz az én utam.

T. D. /WMN: Érdekes, hogy ebben a sorozatunkban nem te vagy az első olyan kutató, aki egy női pedagógusa hatására lépett erre a pályára.

Dr. B. É.: Igazából már az általános és középiskolában is nagyon jó kémia és biológiatanárom volt, így meg volt alapozva az irány. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy legyen valaki, aki inspirál, akire fel lehet nézni. 

T. D. /WMN: Ez az oka annak, hogy a kutatás mellett tanítasz is?

Dr. B. É.: Igen, de a kettő nagyon más jellegű feladat.

Én egy introvertáltabb alkat vagyok, aki élvezi, ha a laborban magára csukhatja az ajtót és elmélyülhet egyedül a munkában.

Nekem kevésbé komfortos 100-120 ember elé kiállni, ugyanakkor a kis létszámú szemináriumokat nagyon élvezem, hiszen ott kialakulhat az a fajta személyes kapcsolat a hallgatókkal, ami interaktív, és amiben átadhatom a lelkesedésem.

T. D. /WMN: És miért épp az agy került a fókuszodba?

Dr. B. É.: Azt hiszem, nem én választottam a témát, sokkal inkább a téma választott engem. A PTE ÁOK Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézet fő profilja mindig is a fájdalomkutatás volt, korábban ízületi gyulladással és fájdalommal foglalkoztam, de a kutatócsoport idővel elkezdte az agy és a fájdalom kapcsolatát is feltérképezni, és ehhez alkalmazkodtam én is. Szolcsányi professzortól indul az egész: ő szegedi munkája során a csípős paprika alkaloidja, a kapszaicin vizsgálatával kezdte meg a fájdalomkutatást, ezután alapította meg az iskolát Pécsett, amihez aztán mi is csatlakoztunk.

A perifériás fájdalomérző idegvégződésekkel indultunk, majd innen volt a következő lépcsőfok maga az agy vizsgálata, ahol a tudományos világ fejlődésével lehetőség nyílt azt is körbejárni, hogyan éljük meg a fájdalmat, és miként hat ez minden más agyterületre. 

T. D. /WMN: Hogyan magyaráznád el egy laikusnak, hogy mi történik az agyban, amikor fájdalmat érzünk, például beütjük egy végtagunkat?

Dr. B. É.: Úgy képzeld el, hogy van a testben egy erre kialakult jeltovábbító pályarendszer. Ha a testben történik valami – például beütöd az ujjad – az idegvégződések érzékelik a nyomást, ez az információ pedig a gerincvelőn keresztül eljut egy speciálisan fájdalomérzékelésre specializálódott agyterületre.

Az viszont, hogy pontosan milyen típusú és mértékű a fájdalom, vagy mit társítunk hozzá, már egy komplexebb folyamat részét képezi, amiben szerepet játszanak az emlékeink, tapasztalataink, tanult mintáink is.

Ez az oka annak, hogy mind máshogy éljük meg a fájdalmat.

T. D. /WMN: És talán annak is, hogy eltérő a fájdalomküszöbünk?

Dr. B. É.: Részben. A fájdalomküszöb azzal is összefügg, hány idegvégződés van bizonyos testtájakon, illetve mennyi hírvivő molekula szabadul fel fájdalom esetén. Ez ugyanis mind nagyon individuális dolog. 

T. D./WMN: Tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy ha nem lenne az agyunkban ez a központ, akkor kevésbé volna intenzív a fájdalom is?

Dr. B. É.: Nos, maga az érzet valóban az agyban alakul ki, de mivel a gerincvelő is közrejátszik benne, vannak reflexes tényezők is. Ha valamilyen fájdalom éri a kezünket vagy a lábunkat, automatikusan elhúzzuk az adott testrészt anélkül, hogy végiggondoltuk volna.

T. D. /WMN: A kutatási területeitek közé tartozik a stressz által indukált fájdalom is. Mennyiben más az, ami az agyban történik, ha valaki rálép a lábamra, vagy ha megbántottak? 

Dr. B. É.: Meglehetősen sok dologban egyeznek.

Noha vannak külön a stresszre, és külön a fájdalomra aktiválódó agyterületeink, de rengeteg az átfedés köztük. Mivel sok inger ugyanoda fut be, sokszor létrejön egyfajta kóros kapcsolás is – ezt úgy kell elképzelni, mintha a vonat rossz sínen menne.

Megeshet például, hogy nincs kiváltó fizikai inger, és a stresszútvonal idegpályája aktiválódik, ezáltal végső soron mégis fizikai fájdalmat élünk át.

T. D. /WMN: Ez történik, amikor pszichoszomatizálunk?

Dr. B. É.: Igen. Van például egészen konkrétan egy fibromialgia nevű betegség: az érintett pácienseknél úgy alakul ki intenzív fájdalom különböző testtájakon, hogy nincsen semmilyen fizikai eredetű sérülés vagy betegség, nincs orvosilag ismert és megmagyarázható ok, mégis ez a helyzet. 

T. D./WMN: Mennyiben határozza meg a fájdalomcsillapítás módját a fájdalom típusa?

Dr. B. É.: Nagyon sok formája van a fájdalomcsillapítóknak – kezdve a vény nélkül kapható, enyhébb, elsősorban gyulladásos tünetekre javasolt verziókkal folytatva az opioidokkal, amiket akár tumoros betegségeknél vagy műtétek után alkalmaznak. Ám ezek nagy része érdekes módon nem csillapítja a stressz által kiváltott, krónikus fájdalmat, ahogy az idegsérülés okozta fájdalmat is csak kevéssé. Ezekben az esetekben jön szóba néhány antidepresszáns vagy az antiepileptikum, amik ismert, fő hatásaikon túl más, esetleg még ismeretlen módon befolyásolni tudják a központi idegrendszert.

T. D. /WMN: Mik jelenleg a legfontosabb kutatási területeitek? Min dolgozik napjainkban egy agykutató?

Dr. B. É.: 

A végső cél szinte mindig ugyanaz: olyan gyógyszerek fejlesztése, amik hatékonyabbak a most meglévőknél, és kevesebb mellékhatással bírnak.

Így döntően olyan molekulákkal foglalkozunk, amik megtalálhatók az agyban és egyéb szövetekben, és finomhangoló funkciót végeznek. Ezek apró változásokat idéznek elő a testben, és ha visszaállíthatók lennének egy betegség esetén, az segítene a gyógyításban és abban is, hogy ne alakuljanak ki súlyos mellékhatások. 

T. D. /WMN: Gyakran mondják, hogy nem épp családbarát a kutatói pálya. Te hogy érzed?

Dr. B. É.: Ha abból indulunk ki, hogy egy gyakorló orvosnak ügyelnie is kell, akkor én nem érzem úgy, hogy okom lenne a panaszra. Nálam jelenleg az oktatás van előtérben – most épp, a szorgalmi időszakban a szemináriumok és a tantermi előadások teszik ki az idő nagy részét. 

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez nem egy klasszikus 8-tól 4-ig tartó munka, amit aztán letesz az ember. Bizonyos kísérletek hétvégén is folynak, és bőven lefoglalnak a munkaidő után is. Viszont szerencsére tudunk előre tervezni, a családom is igazodik ahhoz, ha nagy kísérlet várható.

A férjemmel mindig felosztjuk, ki hozza, ki viszi a gyerekeket a tanintézménybe, és a szüleim is sokat segítenek a vészhelyzetek elhárításában. Nagy segítség, hogy ők jelen vannak, mert ezt nem tudná bárki megoldani. De én személy szerint nem gondolom, hogy más területen könnyebb dolgom lenne, ahogy azt sem, hogy nőként nagyobb kihívás itt lenni, mint férfiként. 

T. D. /WMN: Azt mondod, nem nehezebb nőként érvényesülni?

Dr. B. É.: A mi intézményünkben sokkal több nő van, mint férfi – az intézményvezetőt is beleértve. A nehézség inkább az előrelépés terén látszik – a professzorok között és a tudományos akadémia tagjai között valóban inkább férfiak ülnek. Emellett a pályázatokban korcsoportok szerint nevezhetünk, és komoly előnyökkel indul egy férfi, aki nem esik ki két-három évre szülés miatt. Ráadásul, ha az ember kiesik a folyamatból, több idő, amíg visszarázódik, és lesznek olyan hallgatói, akik vele alkotnak egy csapatot. 

Az időbeni csúszás sok nő motivációját elveszi, akik aztán szülés után már nem feltétlenül vágnak bele pályázatok megírásába, forráskeresésbe. Emellett a munkáltatók is előnyben részesítik azt a munkavállalót, akit nem kell helyettesíteni ilyen-olyan okokból kifolyólag, de én azt látom, hogy a legtöbb nő igyekszik kompenzálni ezt, és akár éjjel vagy hétvégén pótolni a feladatokat.

Ám összességében optimista vagyok. Most már egyre több pozitív tendenciát látunk arra vonatkozólag, hogy támogatják a szakmabeli nőket, és a pályázatokat kiírásánál is figyelembe veszik a családi élet alakulását. 

T. D. /WMN: Mit üzennél azoknak a diákoknak, akik gondolkodnak a kutatói pályán?

Dr. B. É.: Fontos, hogy tudják és felkészüljenek rá: ez nem egyszerű terep, és plusz energiákat kell majd belefektetni az egyensúly megtalálásába, ahogy abba is, hogy megőrizzék a magabiztosságukat a munkájuk során. Én is dolgozom még azon, hogy elfogadjam, pillanatnyilag mire vagyok képes akár kutatóként, akár anyaként, és hogy nem tudom egyszerre minden területen a maximumot nyújtani. Ez talán a legnehezebb. A másik nagyon fontos dolog, hogy szeretni kell azt, amit csinálunk. Enélkül nem lehet. Számomra a kutatások folyamatos AHA-élményt hoznak, amit találok, az mindig felvet egy következő kérdést.

Ahogy Karikó Katalin is mondta, mi olyanok vagyunk, mint Columbo, mindig van „csak még egy” kérdésünk.

Takács Dalma