–

Sokan nem szeretnek vitatkozni, én mégis azt vallom, hogy a problémák kibeszélése jó dolog, és hosszú távon sokkal inkább előrevisz, mintha a szőnyeg alá söpörnénk őket. Egy tökéletes világban a felek kivétel nélkül jó önreflexiós, kommunikációs és problémamegoldó készséggel vannak megáldva, és egy-egy konfliktus megbeszélése gyerekjáték, az éles elmék különböző nézőpontjainak ütköztetése, minden indulatot és sérelmet mellőzve. Milyen idilli gondolat ez. De mennyivel életszerűbb az a verzió, amikor elkezdődik egy vita, majd valaki passzív-agresszív attitűdöt vesz fel, a másik fél pedig védekezés gyanánt egyből visszatámad, valaki személyeskedik, míg a másik csak némán hallgat, valaki pedig kínjában inkább a telefonját nyomkodja, hogy legalább a virtuális térbe menekülhessen a helyzet elől.

De mi lehet a megoldás, hogyan lehet jól vitatkozni?

Pataky Andrea szerint nagyon fontos az asszertív kommunikáció. Bármennyire nehéz is, ezt semmiképp sem szabad feladni, hiszen, ha jól használjuk az eszközeit, ez lehet a legjobb irány, hogy megfelelő mederbe tereljünk egy konfliktust. Ennek az alapja közlőként, hogy

kifejezésre juttatjuk azokat a belső érzéseket, gondolatokat, üzeneteket, amelyek bennünk munkálnak.

Ilyenkor nem az a célunk, hogy a másikat minősítsük, lenyomjuk, címkézzük, hanem az, hogy a másik fél betekinthessen a mi lelkivilágunkba, elmagyarázva neki a saját körülményeinket, igényeinket, szükségleteinket. A szakember kiemeli, hogy a kétirányú kommunikáció során (márpedig egy vita jó esetben az), egyszerre közlő és befogadó is az ember, és befogadóként rendkívül fontos, hogy kifejezzük: figyelünk a másikra. Ezt tehetjük szóban, szemkontaktussal, vagy metakommunikációval is, mert ezáltal létrehozunk egy biztonságos közeget, és lehetővé tesszük a kapcsolódást, ahol a másik fél úgy érzi, teher és félelem nélkül, őszintén elmondhatja az érzéseit, megnyílhat előttünk.

A hétköznapi jó kommunikációhoz, és különösen a vitás helyzetekhez az értő figyelem a kulcs.

Bármennyire didaktikusnak tűnhet, az olyan kérdések, mint hogy „Jól értem, azt mondod, hogy…?” „Jól értem, azt szeretnéd tőlem, hogy…?”, vagyis annak megismétlése, amit a másik fél mondani, közvetíteni akart, tovább erősítik a felek kapcsolódását egy vitás helyzetben. A pszichológus szerint nem is gondolnánk, mekkora nehézséget jelent például párterápián, ha pusztán annyi a feladat, hogy miután az egyik fél elmondja, hogy egy adott helyzetben mire lett volna szüksége, mit várt volna a társától, azt a másik szó szerint visszaidézze. Ha érzékeny a téma vagy érzelmi töltet is van a felek kapcsolatában,

óriási feladat, hogy egy konfliktus során ne a saját lemezünk kapcsoljon be, és vegye át az irányítást, mert ezzel elsikkad a valódi információ, és nem halljuk meg, hogy a másik mit is fogalmaz meg valójában,

így nem is fogunk rá tudni érdemben reagálni. Tovább nehezíthet egy-egy veszekedést, hogy többségünk abban szocializálódott, hogy ha kritika ér minket, akkor nem megszólítva, hanem megtalálva érezzük magunkat, ezért hajlamosak vagyunk egyből védekezni, és mialatt a másik a sérelmeiről beszél, már gyűjtük is az érveket, hogy miként menthetjük fel magunkat.

Ez a feszültség a kognitív disszonanciából fakad, amely egy kudarcként értelmezett szituációban automatikusan bekapcsol mindannyiunkban. A disszonancia abból a mentális kényelmetlenségből adódik, hogy két, lélektanilag egymást kizáró gondolatot kellene összeegyeztetnünk, vagyis azt az alapvetést, hogy „Én alapvetően jó vagyok, mégis kudarcot vallottam, hiszen a másik épp most vágja a fejemhez a saját sérelmeit”. Ezzel szemben, ha a kompromisszum, a konszenzus megtalálása a cél, akkor érdemes arra trenírozni magunkat, hogy ne arra figyeljünk, amit mi fogunk mondani, amikor még a másik beszél, hanem valóban az ő szavait igyekezzünk meghallani és értelmezni. 

„Mártírok unokája vagyok” – Virág Teréz pszichoanalitikus heroikus küzdelme a túlélőkért

WMN Life – 2021. szeptember 26. – KAd

 

„Jó, de bezzeg te a múltkor!”

Amikor arról kérdezem Andreát, hogy mi a teendő akkor, ha egy konfliktus során a másik mégis egy korábbi helyzetre hivatkozva védekezik, behozva ezzel akár egy teljesen másik problémát, azt tanácsolja, ilyenkor is igyekezzünk gyakorolni az értő figyelmet, elismerni a másik ellensérelmét, teret engedni annak a konfliktusnak a megbeszélésére, de közben próbáljunk meg konzisztensen ragaszkodni ahhoz, hogy egyelőre a fókuszt irányítsuk a jelenlegi problémára. Mint mondja, az sehova nem vezet, ha csak a sérelmek és korábbi konfliktusok egymás utáni sorolása zajlik.

„Szerencsés helyzetben tudjuk működtetni az empátiás készségünket. Leginkább azzal tudjuk kezelni a másik dühét, ha megértjük, miért indulatos, és együtt tudunk érezni vele. Ha megerősítést kap, hogy el tudjuk fogadni az ő érveit és sérelmeit is. Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy az adott pillanatban az adott témában kéne valamerre mozdulni, a jelenre fókuszálni. Ha ezt kifejezésre tudjuk juttatni úgy, hogy közben nem nyomjuk el a másikat, nem érzi magát elutasítva, akkor »ellenségből« az ő oldalára kerülünk, aki megérti, még akkor is, ha konfliktus van közöttünk.

Próbáljunk meg a másik sérelmének legalább egy részéhez őszintén kapcsolódni, és azt elismerni.

Próbáljunk meg kimozdulni egy-egy vita során a saját szerepünkből, és elképzelni, megérteni, hogy a másik miben lehet, milyen érzések, körülmények alakíthatják az ő lelkiállapotát. A kulcs a két ember közötti kapcsolódás.”

Egy vita akkor vesz nagyon rossz irányt, ha a felek elkezdik vég nélkül a saját narratívájukat ismételgetni, egy adott problémára, A és B lehetőséget szajkózva, kizárva ezzel akár egy harmadik, kompromisszumos megoldást. Közben pedig mindenki egyre inkább meggyőzi magát a saját igazáról. Ez a helyzet előrevetíti a vita kimenetelét, ami szerint valaki győzni, és valaki veszíteni fog. Ha viszont fontos számunkra a másik, a győzelem sem lesz kielégítő, a másik pedig különösen rosszul fogja magát érezni. Fontos lenne, hogy a felek még érzelmileg túlfűtött állapotban is meg tudják határozni, hogy az adott konfliktusban mi az igazán fontos számukra.

Az alábbi blogon olvasható példa jól szemlélteti a probléma valódi forrását és lehetséges megoldását: egy pár összevitatkozik azon, hogy a hétvégén mit főzzenek a családi eseményre, és teljesen eltérő véleményen vannak, akár személyeskedésbe is torkollhat a vita. Valójában már nem az a kérdés, hogy tényleg rántott húst készítsenek-e, vagy inkább rendeljenek valahonnan, hanem

más sérelmek húzódnak a kimondott szavak mögött, és ezeket érdemes a felszínre hozni.

A hozott példában az egyik fél valójában örülne, ha nem kellene az egész hétvégét a konyhában töltenie, míg a másik csak arra vágyik, hogy egyszer az ő javaslata valósuljon meg. Ha ez a két álláspont jut kifejezésre, sokkal könnyebb megérteni, hogy a másik miért köti az ebet a karóhoz, és valójában mire vágyik.

  

A szakember kiemeli, hogy természetesen előfordulhat, hogy valakinél olyan védelmi mechanizmusok szilárdultak meg, olyan korábbi mintákat hoz, amelyeket csak hosszú évek alatt lehet közösen feloldani, vagy érdemes szakemberhez fordulni és terápiába menni, de további tanácsként fogalmazza meg, hogy sokat számíthat, ha egyes kényes témákat úgy vezetünk fel, hogy biztosítjuk a másikat arról, hogy tudjuk, nehéz témát szeretnénk boncolgatni, nem megbántani szeretnénk a másikat, de a teljes figyelmére van szükségünk ahhoz, hogy kifejezésre juttathassuk, ami bennünk van. Továbbá kiemeli, hogy

számos kísérlet bizonyítja, hogy az emberek nagyobb hajlandóságot mutatnak az együttműködésre, bizonyos kérések teljesítésére, ha előzőleg ők részesültek valamilyen szívességben. Vagyis bármennyire nyersen hangzik, gyárilag az adok-kapok elve szerint vagyunk huzalozva.

De mi van azokkal, akik képtelenek figyelni?

Andrea szerint nem szabad belerohanni egy-egy vitás helyzetbe, még ha nagyon nehéz is megállni az adott pillanatban, hogy robbanjunk. A nehezen koncentráló, érzelmileg nehezebben elérhető személyeknél jó taktika lehet, ha jelezzük, hogy szükségünk lenne tizenöt-húsz percre, vagy akár egy órára valamikor a hét folyamán, amikor csak egymásra figyelünk, és egy adott problémáról beszélgetünk. Az is sokat segíthet, ha ismerjük a másik felet, és tudjuk, hogy például ő evés vagy sétálás közben könnyebben megnyílik – akkor ennek megfelelően alakítsuk a beszélgetés körülményeit, és azt tegyük a lehető legkomfortosabbá.

Milyen egyszerűnek tűnik, nem igaz? Most már csak annyi a dolgunk, hogy mindezeket alkalmazzuk a következő vitás helyzetben. Előre szólok: nem lesz könnyű. De érdemes próbálkozni.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Karen Moskowitz