Simon Eszter: Várom, mikor esik szét ez a tökéletesnek látszó élet

–

Úgy volt, hogy csak nyárra marad. Elege lett Londonból, a távolságból, a nyelvből, az otthonérzés hiányából. De leginkább a távolságból. Az egymástól távol töltött három év alatt titkon reménykedtem, hogy hazaköltözik. Magamnak sem mertem bevallani, néha mégis azon kaptam magam, hogy kiadó lakásokat nézegetek. Aztán mindig jött a kijózanító pofon saját magamtól, hogy hahó, Eszter, mit képzelegsz? Ő ott van, te meg itt, jobb, ha ezt megszokod.

Nyár eleje volt, elhívott ebédelni. Jéghideg mentás limonádét ittunk, miközben vártuk az ételt. Percek óta fészkelődött a széken, tudtam, hogy készül valamire. Most az jön, amire gondolok? (Nem, nem a lánykérésre gondoltam, az meg sem fordult a fejemben.) Nem, azt nem merem elhinni. Még a gondolatába sem mertem beleélni magamat.

Aztán kimondta, amire azóta várok, hogy megismertem: „hazaköltözöm”.

Nem mertem elhinni. Igaza van az asztrológusnak, akinél pár hónapja jártam: távol tartom magamtól a jó dolgokat. Csak akkor hiszem el, ha már konzerválódott. Ebéd után egy parkban sétáltunk. Leültünk egy padra, és tervezni kezdtük a jövőt. A közös (!) jövőnket. Aminek első lépése, hogy három év távkapcsolat után összeköltözünk. A következő mondat annyira tündérmesébe illő, hogy én sem hinném el, ha nem velem történt volna meg (és igaz, megtörtént, még így is alig hiszem el). Napra pontosan, a harmadik évfordulónkon, este nyolckor átvettük a közös (!) albérletünk kulcsait.

Miért nem mosolyogsz, ha mindened megvan?

Két hete élünk együtt. Hajnal van, felforr a víz, nézem a reggeli fényeket a közös (!) lakásunk nappalijában. A kanapén ülök laptoppal az ölemben, a szerelmem még a hálószobában szuszog.

Még egy óra (talán kettő), és megjelenik álmos szemekkel az ajtóban, az arcán még látszanak a párna gyűrődései. Kávét főz, tejet habosít, bögrével a kezében leül mellém a kanapéra, és puszit nyom az arcomra. Érzem a meleg leheletét.

Úristen, milyen jó ez! Minden reggel érezni a másik létezését. Hallani, ahogy kinyitja a szekrényajtót. Ahogy papucsban kicsoszog a gangra cigizni. Ahogy Puzsért üvölteti a fürdőszobában, miközben borotválkozik. Most olyan szép az élet.

Majdnem egy hónapja élünk együtt. Ebédre az egyik kedvenc ételünket készítem. Csirkés zöldséges curryt hosszúszemű basmati rizzsel, mert ő egész gyerekkorában csak basmatit evett, és az a legjobb. A kanapén ül, a díszpárna zsinórjával játszik. Azt mondja, gondterheltnek tűnök. Csak melegem van, mondom, és tényleg folyik rólam a víz, harminc fok van a lakásban, klíma nincs. Azt mondja, nem most, úgy általában. Megáll a kezemben a fakanál. Minden olyan, ahogy elképzeltem. Pontosan ilyen életre vágytam. Ő azt mondja, mégsem lát boldognak. Biztos furcsán nézek, mert gyorsan hozzáteszi, persze van, amikor igen, de úgy mindent összevetve, nem olyannak tűnök, mint aki kicsattan az örömtől. Megdöbbent.

Nekem inkább ő tűnik boldogtalannak. Lefogyott. Nem találja a helyét a testében. Nem találja a helyét a lakásban, a városban és ami a legijesztőbb, bele sem merek gondolni, pedig muszáj, nem találja a helyét az országban. Mi lesz, ha egy nap rájön, hogy nem jó itt, és vissza akar menni?

Azzal nyugtatom (nem csak őt, magamat is), hogy négy év után nem könnyű hazaköltözni. Nem könnyű kiállni a fénybe, felmenni a színpadra, önmegvalósítani, ráadásul még pénzt is kérni a „művészkedésért”, ahogy ő hívja, pedig senki nem énekel olyan szépen, mint ő.

Félemberként jön-megy a városban, azt mondja, azt a felet is csak nekem köszönheti. Bántja, hogy még nem talált „rendes” munkát (ami nem „művészkedés”), miközben én sokat dolgozom. Felborultak a szerepek.

Vigasztalom, bátorítom, minden erőmmel igyekszem megmutatni neki, honnan lehet erőt gyűjteni. A visszautasításból. Abból, hogyan lehet a nemből igent csinálni. Addig menj, addig teperj, amíg célba nem érsz. 

Mindig ezzel nyúzom. Rántottakészítés közben, boltba menet, fogkefével a számban, lefekvés előtt/után, mígnem egy délután a könnyeit nyelve erőt gyűjt, és kimondja: ezzel kurvára nem segítek. Csak újabb terhet pakolok rá, és már így is jókora súly nyomja a mellkasát.

Nem tud aludni. Éjjelente arra ébredek, hogy üres a helye az ágyban. A nappaliban ül fülessel a fején, és zenét hallgat. Reggel a fürdőben találkozunk, ő a vécén ül, én fogat mosok. Megint könnyes a szeme. Úgy érzi, legjobb lenne megszűnni, eltűnni a frissen vásárolt ágyneműnk szövetében, amit fél órán keresztül válogattunk az IKEAban. Megijesztenek a gondolatai. Tudom, hogy régóta küzd velük, de három évig 1700 kilométerre voltak tőlem egy londoni szobában. Három évig csak esténként találkoztam velük, akkor is videócseten keresztül, mire egész nap gyúrta, emésztette magában a mardosó érzéseket, hogy amikor bekapcsolja a kamerát, a barátnője ne egy sírástól piros szemű, összetört fiút lásson, csak egy fáradt, leharcolt zenészt, akinek nehéz napja volt.

Tudtam, hogy időnként elkapja valami sötét érzés. Azt is, hogy a hangulatingadozások sokszor az egész napját megkeserítik, és olyankor túlélő üzemmódban várja a másnapot.

Sokszor megbeszéltük, mi segít ilyenkor. Séta, edzés, egy finom ebéd, rendrakás, mosás (hát nem én vagyok a legszerencsésebb csaj a világon?!), zenehallgatás. Aztán kinyomtuk a videócsetet, és jött a mardosó tehetetlenség. Nem tudtam segíteni. Nem voltam ott, nem voltam jelen az életében. De most itt vagyok, és testközelből megtapasztalni mindezt, egészen más. Félve ülök reggelente a kanapén, azon izgulok, milyen lábbal kel fel. Sokszor nem merem megkérdezni, hogy mi a baj. Pedig nincs mitől félnem. Ő a legkedvesebb férfi, akit ismerek. Nincs nála tisztább lelkű ember. Senki nem figyelt rám ilyen gondossággal, senki nem szeretett még ennyire, mint ő. Mégsem tudok segíteni.

Elkések a terápiáról. Nem tudtam időben elindulni, mert megint rosszul ébredt. Ma sikerül feltenni néhány kérdést. Hogy segítsek? Mi esne jól? Nem kéne felkeresni egy szakembert? Ezer másik kavarog még bennem, de elnémulok, nem jön ki hang a torkomon. Nem merek többet kérdezni, mert félek, hogy idegesítem vele. Robotpilótára kapcsolok, átveszem a feszültségét, abban már jó vagyok, volt időm jól begyakorolni gyerekkoromban. Így próbálok enyhíteni az érzésein. 

Lassan telik a nap, estig nem látjuk egymást. Edzés után más emberként jön haza. Beáll a zuhany alá, hosszan folyatja magára a forró vizet, lemossa magáról a rossz énjét. Megcsap a tusfürdő illata, ahogy mellém bújik az ágyba. Neki van a legjobb tisztaságillata. Hogy bírtuk ki idáig? Hogy hiányozhatott ez az illat éveken keresztül minden este! Bocsánatot kér, és szorosan magához ölel. Most másképp látom a reggelt, eltűnik az egész napos görcs a gyomromban. Három évig csak erre vágytam, erre a meleg, biztonságos, otthonérzésre.

A mellkasán fekszem, a szívverését hallgatom. Elmondom, hogy félek kérdéseket feltenni. A válasz tart vissza, kérdezi. Nem. A nehéz reggeleken olyan, mint egy időzített bomba, amit nem merek hatástalanítani. Azt mondja, ilyenkor úgy tűnök, mint akinek még nála is nehezebb, de nem bírja nézni a riadt arcomat. Segíteni akar, de nem tud, mert éppen túlél. Pedig nekem nincs semmi bajom, csak nem bírom nézni, ha nincs jól. Azt mondja, itt az ideje segítséget kérni. Jövő héten kezdi a terápiát. 

Tanult elvárások

Máskor én ébredek rosszul. Főleg, ha reggel meglátom a szétdobált díszpárnákat a kanapén. A konyhapulton hagyott üres müzlis dobozt. A hatszázféle töltőt, ami szanaszét hever mindenhol a lakásban (múltkor a szennyeskosárban találtam egyet). A vizes törülközőt a fotelben. A tegnapelőttről ottfelejtett jegeskávés poharat a dohányzóasztalon, aminek az aljában opálosan csillog a felolvadt jég, és enyhe kávészagot áraszt. Érzem, ahogy keresztülfut a testemen a szorongás. A hasamból indul, de nem talál kiutat, bent ragad. 

Mert én olyan nő vagyok, aki nem szól semmiért. Nem baszogatja a férfit, akit szeret. Nem az anyja vagyok. A barátnője vagyok. Nem akarom kioktatni. Nem akarom megmondani, mit hova tegyen vagy épp ne tegyen (mindenesetre, ha ezt olvasod, azért máskor ne dobd a szennyesbe a töltőt, légyszi).

Tűrök, hallgatok, nyugtatom magam, de az érzés egyre feljebb kúszik, mardos, majdnem kijön, de az utolsó pillanatban megijed, és visszabújik a hasamba.

Szorítja a gyomromat, fel akar robbanni, ki akar törni, és addig tombolni, amíg el nem fárad. De nem szabad. Nem akarom idegesíteni. Nem akarok csalódást okozni. Azt akarom, hogy könnyű legyen velem lenni. Jó legyen velem élni. Egyébként is, kit érdekel a kupi? Kit érdekel a kávéfolt az asztalon? Kit érdekel a vizes törülköző a fotelban? Kit érdekel a háromnapos koszos tányér? 

Ez mind nem számít. Csak az, hogy végre együtt vagyunk. Hogy este puszit nyom az arcomra. Hogy vasárnap reggel ágyba hozza a kávét. Hogy mire hazaérek, kimossa a szennyest (érdekes módon a töltő még egyszer sem került a mosógépbe), külön válogatva a rózsaszínt a pirostól, ahogy szeretem. Hogy lehet ezek után bosszankodni a szétdobált párnák miatt?

Anya mindig rám szólt, ha nem tettem vissza a helyükre a díszpárnákat. Nem értettem, miért baj, ha nem úgy sorakoznak egymás mellett, ahogy neki tetszik. Lehet, hogy anyám szól(na) belőlem?

Elhatározom, hogy addig magamban tartok mindent, amíg ki nem derítem, kinek az igénye a makulátlan rend. Az anyámé vagy az enyém?

Napokig rágom, emésztgetem magamban, de túl nagy falat, nem bírok vele. De őt nem lehet becsapni. Átlát rajtam. Tudni szeretné, hogy mi a bajom. El akarom mondani, tényleg, de nem jön ki hang a torkomon. 

Na, most hova lettél, te bennem ficánkoló, mardosó hang, aki alig várod, hogy tüzet okádva kiüvöltsd magad? Csend van. Ő türelmesen vár. Csend van. Újra megkér, hogy mondjam el, mi bánt, mert bármi legyen is az, megígéri, hogy megpróbál változtatni. Hát nem ilyen férfira vágyik mindenki? Aki a legapróbb jelekből is észreveszi, ha baj van, és változtatni is hajlandó? Megnémultam. Szerencsére el kell indulnia. Egyedül maradok a lakásban. Megint csend van. 

Megnyugszom, mire este hazaér. Bebújik mellém az ágyba, érzem, hogy elenged a testem, és minden a helyére kerül. 

Megérdemeljük, hogy jól legyünk

Egy hónapja élünk együtt. Megkér, hogy másképp motiváljam. Ő másból merít erőt. Sikerül elmondanom, hogy zavar a rendetlenség. Lassan összeszokunk, de néha még nem hisszük el, ami velünk történik. Megérdemeljük egymást? A közös lakást? Eleget teszünk magunkért?

Még nem tudjuk, de van, ami önmagában is tökéletes. Például a hétvégi reggelek. Az éjszakába nyúló beszélgetések. A közös főzések. Az, hogy bármikor megpuszilhatom. Az, hogy nem kell egy hónapot várni egy ölelésre.

Néha még mindig nem merem elhinni, hogy ez a valóság. Várom, hogy mikor esik szét ez a tökéletesnek látszó élet. Ami persze nem tökéletes, mert két tökéletlen ember éli, akik külön-külön küzdenek a saját démonjainkkal, a szüleiktől hozott mintáikkal, a szorongásukkal és az elérhetetlennek tűnő vágyaikkal. Akik foglalkoznak magukkal, ki-ki a maga módján, ilyen-olyan segítséget kérve. És akiknek a nap végén mégiscsak az számít, hogy nem kell megnyomni a piros gombot a felforrósodott telefonjuk képernyőjén, hanem összebújva alszanak el az első közösen vásárolt ágyneműjükben, amit külön mosnak minden más színtől.

Simon Eszter