Nádudvari Péter: A Moszkva tér örök
Egy ideje már (újra) Széll Kálmán térnek hívják ugyan, nekem – és sokaknak – mégis Moszkva tér marad a talán legjelentősebb budai közlekedési csomópont és találkozási hely. A „Moszkvát” több generáció is a szívébe zárta, és nekem is számtalan emlékem kötődik hozzá. Nádudvari Péter írása.
–
„Itt gyűlt össze a környékről mindenki, aki kicsit is jó fejnek gondolta magát” – foglalja össze Petya, a Moszkva tér című kultfilm főszereplője, miben látja az ikonikus tér varázsának legfőbb okát.
Török Ferenc története 1989 tavaszán és nyarán játszódik, amikor már javában zajlik a rendszerváltás Magyarországon, de Petyáékat – akik az egyik gimnázium érettségiző osztályába járnak – teljesen hidegen hagyja, hogy történelmi időket élnek. Gondolataik leginkább a hétvégi bulik körül forognak, és türelmetlenül várják, hogy az érettségi után megnyíljon előttük a tér, elkezdhessenek élni.
A Moszkva tér pedig a fiatalságuk szimbólumának számít: itt szervezik a bulikat és a balhékat, miközben autóbuszok, villamosok cikáznak, és hangyabolyként nyüzsög az embertömeg körülöttük.
A film egy már letűnt kor, a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulójának pontos látlelete, de a Petya által megfogalmazott „Moszkva tér-életérzésről” is szól, ami viszont azóta sem változott: a tér a mai napig is fontos megbeszélések, forró randevúk, vad bulik helyszíne. Budapest egyik ütőere, ahol még éjszaka is javában zajlik az élet. (Sőt, sokszor akkor zajlik csak igazán.)
Petyáékhoz hasonlóan az én életemben is fontos szerepet töltött be a „Moszkva”. Már kisgyerekkoromban beleszerettem a térbe, ugyanis az imádott nagyszüleim budapestiek voltak, és a metróról ott kellett átszállni a villamosra, amikor meglátogattam őket. Mindig türelmetlenül vártam, hogy a bemondó közölje: „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak! A Moszkva tér következik.”
A nagyszüleim a „Moszkvától” csak negyedórányi villamosútra laktak, ezért a térre annak a meseországnak a kapujaként tekintettem, amit ők teremtettek a számomra: az otthonuk egy olyan apró szeglete volt a világnak, ahol mindig csodák történtek – ahol soha ki nem pukkadó szeretetburok vett körül.
Aztán, amikor már felnőttként Budapesten éltem, jártamban-keltemben sokszor megfordultam a „Moszkván”. Tanúja voltam a 2015-ben kezdődött átalakításának is, amely során új köntöst kapott – de a „lelke” a régi maradt. Később Debrecenbe költöztem, és mindig vártam, hogy valamilyen okból a fővárosba kelljen mennem – hogy újra magához ölelhessen a tér.
Az utóbbi években sajnos kevésszer jutottam el Budapestre. Amikor – nagy örömömre – nemrég újra ott jártam, nem is emlékeztem, mikor voltam utoljára a „Moszkván”. De amikor az egyik este egy rég nem látott barátommal találkoztam, végre újra a térre vezetett az utam! Amikor leszálltam a villamosról, és megláttam a „Moszkvát”, egy utcazenész éppen Azahriah egyik dalát játszotta. Nagyszerű volt az előadása: az akusztikus gitár és a remek énekhang betöltötte a teret, és meghitt hangulatot varázsolt.
Engem is elragadtak az érzelmek. Időszűkében voltam ugyan, de egy pillanatra megálltam, és behunytam a szemem.
Láttam, ahogy még kisgyerekként nagypapával sétálok a gyalogos hídon, és hallgatom a – sokszor a fantázia szülte – tréfás történeteket, miközben egy villamos csilingel alattunk.
Majd hallottam nagymamát, ahogy mondja, hogy „nem csak édességet kell enni, Petikém, otthon vár az vacsora”, amikor kértem, hogy vegyen nekem egy csokit az egyik trafikban, miközben várunk a buszra.
Utána eszembe jutottak azok a röpke, mégis nagyon fontos beszélgetések, amelyeket egy-egy átszállás előtt ejtettem meg a barátaimmal.
Majd elfogott az a gyomorszorító izgalom, ami akkor lett rajtam úrrá, amikor egy randevúra várva türelmetlenül számoltam vissza a perceket a tér legendás órája alatt.
Ezután éreztem annak az erős, mégis finom koktélnak ízét, amit még egyetemista koromban ittam a Moszkva Tér Bisztróban egy buli „levezetéseként”.
Egy pillanattal később pedig hallottam, ahogy egy utcazenész a Sellő szökőkút szélén ülve zsigeri átéléssel, szinte eksztázisban adja elő a Gipsy Kings Bamboléo című slágerét egy ütött-kopott gitáron, miközben a barátai olcsó bort isznak körülötte.
Majd kinyitottam a szemem: a tüzes flamencót felváltotta Azahriah; a gyalogos híd, a Moszkva Tér Bisztró és a trafikok eltűntek, a „randevúóra” emlékét egy, a téren lévő digitális óra oszlopába belekomponált kép őrizte. A „Moszkva tér-életérzés” viszont azon az estén is ugyanolyan volt, mint Petyáék idejében, majd az én fiatalkoromban. És olyan is marad – remélem, mindörökre.
Kiemelt kép: Fortepan / Magyar Rendőr
