–

Itt nézhetitek meg a finn kalandok záróepizódját

Mindent hagyj úgy, ahogy volt

Ott hagytam abba a mesélést, hogy eljöttünk a Mikulástól, ami után újabb kaland várt ránk. Annyit tudtunk, hogy valami éjszakai lebegésre megyünk, de fogalmunk nem volt, mit is jelent ez pontosan. 

Az idegenvezetőnk, Hugo, előkészítette nekünk a lebegéshez szükséges speciális szkafandereket, bepakolt a kisbuszba, és már indultunk is. Csoda szép volt az út, nagyjából fél órát mentünk, de azt szinte végig erdők mentén. Hugo rengeteget mesélt arról, hogy Finnországban egyszerűen bele van kódolva mindenkibe, hogy a természet közös kincs, közös érték, mindenkinek egyformán vigyáznia kell rá. Azt mondta, ha megkérdezel valakit, hogy mi a hobbija, bizonyára elsők között fogja mondani a kirándulást, túrázást. És tényleg: bárkivel beszélgettünk, mindenki lelkesen mesélte, hogy ha csak teheti, megy az erdőbe. Nem csoda, a levegő ropogósan friss, a vizek kristálytiszták és nyáron a folyamatos napsütés miatt nemcsak az élővilág dőzsöl, hanem az emberek is. Mindenki magába szippantja a napsugarakat és élvezi a jó időt, amíg lehet. 

Bárhová lehet menni az erdőkben, csak egy szabály van: mindent hagyj úgy magad után, ahogy volt. 

Megrendítő volt hallgatni, és egyáltalán tapasztalni azt, hogy milyen, amikor egy ország lakossága egy emberként őrzi a kincseit, óvja, becsüli, ápolja. Abszolút példaértékű. 

Na de visszatérve a kalandunkhoz, Hugo egy ponton lelassított, és bekanyarodott éjszakai programunk színhelyére. 

A lélegzetünk is elakadt 

Ott álltunk a buja, zöld erdőben, mesebeli házikók mellett, egy csoda szép tónál, miközben a nap arany fénye mindent beborított, mindenen átsütött, mindent betakart. Mindezt este tíz körül. 

És hogy miért jöttünk ide? 

Azért, hogy megtapasztaljuk, milyen lebegni a tó vizén, miközben az éjjeli napfényben fürdőzünk. Ehhez adnak egy speciális védőfelszerelést, amit arra fejlesztettek ki, hogy mínusz negyven fokban is melegen tartsa az embert. Teljesen víz- és szélálló, sőt még a víz felszínén is megtart. Olyannyira működik ez a szerkó, hogy télen a befagyott tóba léket ütve is lazán be lehet menni a vízbe. Nekünk most csak tízfokos vízben kellett tesztelnünk a védőruhát, de még így is izgultunk. 

Hugo szépen előkészített mindent, többek között a szkafandereinket, amiket rendkívül mulatságos volt felvenni. Próbáltunk nem ráparázni a dologra, lesz, ami lesz, immár itt vagyunk, teljesen Hugóra hagyatkozva. 

Úgy slattyogtunk a mólóhoz, mint három izgulós kis teletubbie.

Enyém volt a megtiszteltetés, hogy először bemásszak a létrán a vízbe. Hugo szólt, hogy azonnal érezni fogom, hogy a ruha nyom felfele, de csak akkor rugaszkodjak el, ha már a mellkasomig ér a víz. Megdöbbentő volt, mennyire nem éreztem a víz hőmérsékletét, ez megnyugtatott. 

Végül nem maradt más, mint elrugaszkodni

Amikor már mindhárman bent voltunk a vízben, eleinte hatalmasakat nevettünk. Nemcsak azért, mert rém viccesen néztünk ki, hanem mert

a szkafanderből egyedül az arcunk látszott ki, amit azonnal megtámadtak a szúnyogok.

Itt muszáj beszúrnom egy lábjegyzetet a szúnyogokról, hogy ne kizárólag ódákat zengjek. Egyetlen hátránya van a nyári Finnországnak, és ez a szúnyoghelyzet. Amint beindul a napsütéses, dőzsölős időszak, az ezer tó országában elég jelentős szúnyoginvázió veszi kezdetét. Mi erre nem készültünk fel, nem volt nálunk szúnyogriasztó, úgyhogy szanaszét csípték az arcunkat, mire kikászálódtunk a vízből. Sebaj, nem vekengtünk ezen, mert minden pillanat megérte. Amikor már túl voltunk a nevetős, szúnyogokat fújkálós szakaszon, nem maradt más, mint a csend és az arany fátyol, amivel betakart minket az éjszakai nap. Próbáltam magamba szívni, megélni, hogy hol vagyok épp. Ez volt a béke maga.

Miután kikászálódtunk a vízből, Hugo tüzet rakott, forró áfonyaitalt készített, fahéjas tekercset melegített, mi pedig nem győztünk ámulni. Körülvett minket a végtelen erdő, a természet tobzódott, mi pedig magunkba szívtuk. Megtudtuk, hogy egy-két héten belül a sok zsenge hajtás a talaj mentén áfonyával és egyéb bogyós gyümölcsökkel árasztja el az erdőket, mintegy megajándékozva a hónapokig tartó sötétséget, hideget kibíró lakosságot. 

Fantasztikus élmény volt, amitől feltöltődve végül viharvert fenyőkként dőltünk be az ágyba. 

Szánhúzók a nyári szezonban

Másnap reggel alaposan teleettük magunkat, és megegyeztünk abban, hogy az Arctic Light Hotel reggelije életünk eddigi legjobbja. Az asztaltól felállva nemcsak az volt biztos, hogy jóllaktunk, hanem az is, hogy tápláló, egészséges dolgokkal töltöttük fel a testünket. Szükség is volt rá, mert újabb izgalmas program várt ránk. Utunk a Bearhill Huskey Kennelbe vezetett, bevallom, volt némi fenntartásunk. Valahogy nem tudtuk elképzelni, hogy lehet az ilyesmit humánusan csinálni, az állatok módszeres kizsákmányolása nélkül. A kennelhez közelítve még jobban aggódtunk, amikor megláttuk a ketrecsorokat. 

Ezután viszont percről percre megnyugodtunk, amint elkezdtek körbevezetni minket. 

Gondolom, nem kell bemutatnom a szánhúzó huskykat. Általában a kék szemű, szürke-fehér fajták szoktak beugrani az embereknek, ezek az úgynevezett szibériai huskyk. Ebben a kennelben viszont alaszkai kutyusok vannak, mindegyik teljesen különböző, inkább hasonlítanak farkasokra, de nem volt bennük semmi vad, esküszöm, minden kutya csóválta a farkát, ugrándozott, élte világát. 

Megtudtuk, hogy az összes ketrecet, bokszot a legnagyobb gonddal építették meg. A hivatalos előírásoknál sokkal nagyobb minden, a kifutók is.

Minden kutya külön személyiség, amit szem előtt tartanak. Ha valamelyikről kiderül, hogy nem szeret szánt húzni, emberekkel, vagy más kutyákkal dolgozni, akkor keresnek neki olyan feladatot, vagy gazdit, amivel, illetve aki mellett boldog és egészséges lehet. Egy kutyát sem kényszerítenek munkára, ezt nem győzték hangsúlyozni.

Ügyelnek arra is, hogy a kutyák a nyári szezonban is legalább annyit mozogjanak, mint télen, amire sok kennel egyáltalán nem gondol, aztán amikor beüt a szánhúzó szezon, az edzésből kiesett huskyk extrém terhelésnek vannak kitéve. Itt nyáron is rengeteget futtatják őket, és arra is nagy figyelmet fordítanak, hogy egészséges tápokat és elegendő mennyiségű folyadékot kapjanak.

Bár első ránézésre a ketrecek mindig csúnya látványt nyújtanak, megmutatták nekünk, mennyi apró részlet bizonyítja a szeretetteljes és szakértő gondoskodást. Ilyenkor nyáron azon is iszonyú sokat dolgoznak, hogy a télen megrongálódott ketreceket felújítsák, hogy sehol ne jelentsen veszélyt az állatra. Gondolnak az árnyékolásra és arra is, hogy úgy helyezzék el az etető-itató tálakat, hogy a kutyák ne tudjanak egymástól lopni, vagy túl gyorsan falni, utóbbi kimondottan veszélyes lehet. 

Alapvetően pozitívan nyilatkoztak a gondozók a turistaszezonról, de azért azt is megtudtuk, hogy

náluk a kutya az első.

Hiába jön a gazdag turista, hogy márpedig ő ennyi és ennyi kutyával szeretne ilyen és ilyen sebességgel száguldani, ha az nem optimális a kutyák szempontjából, akkor nem állnak kötélnek.

Amúgy a szánhúzáson kívül számtalan téli huskys program létezik. Lehet huskysegítséggel síelni, bringázni, sőt futni is. Bár nyári szabadidős tevékenységet nem kínálnak a kennelek, a Bearhill „tárlatvezetése” kimondottan feltöltő és kedves program volt. Megsimogathattuk a kutyákat is, és annyira szuper volt látni, hogy az aggodalmaink teljesen fölöslegesek voltak. Ha már haszonállattartás, azt csak és kizárólag így kellene mindenhol, és szerencsés lenne, ha az életben legalább egyszer mindenki láthatna egy ilyen pozitív példát. 

A méltán híres finn szaunavilág

A szállásra visszaérve meglátogattuk a szaunát is, mert hát nyilván nem hagyhattuk ki, ha már Finnországban voltunk.

Vica barátnőm esküdözött, hogy ő pár percnél többet nem fog kibírni a kilencvenfokos kis szaunafülkében, de mégis végigcsinálta velünk a háromszor tizenöt percet hideg zuhannyal, meg mindennel, ahogy kell. Ez is azt bizonyítja, hogy a szaunában igenis csodák történhetnek, ha a megfelelő emberekkel „sülünk készre”.

Beszélgettünk, nevettünk, hallgattunk, kiizzadtuk, amit el kellett engednünk.

De a finneknek ez nyilván mást jelent, pláne a fagyos, sötét hónapokban, amikor a szauna az egyetlen lehetőségük, hogy úgy istenigazából felmelegedjenek. 

Csoda az erdő mélyén

Az utolsó programunk a hazaút előtt ismét az erdő mélyébe vezetett minket. Bennünk volt az utazás végi szomorkodás, de amint megérkeztünk, felcsillant a szemünk. Egy suomi őslakos nő, Irene Kangasniemi, és a férje várt minket. 

Körbevezettek a műhelyükben, ahol mindent megtudtunk a rénszarvasagancsokról, a felhasználásukról, a szabályzásokról, sőt még a lappföldi hagyományokról is rengeteget meséltek. Megtudtuk, hogy

a finnek három dolog nélkül nem tudnának meglenni: rénszarvasok, vodka és kátrány nélkül. 

Utóbbit a nyírfából nyerik ki és beleteszik szappanba, samponba, mosószerbe, cukorkákba, gyakorlatilag bármibe. A kozmetikumokba azért is teszik többek között, mert a szúnyogok ellen hatékonynak bizonyul, ami ugye nyáron igen fontos szempont. Irene megmutatta nekünk, mi mindent tudnak létrehozni agancsból, és segített ajándékokat készíteni a hazaiaknak. A munka végeztével meghívott az otthonába, ahol aztán már teljesen elvarázsolódtunk.

Elmesélte, hogy minden lappföldi otthonban előírás, hogy legyen egy fatüzelésű kályha-kandalló, mert az elektromosság a mínusz negyven-ötven fokos, hideg teleken időnként bekrepál, és kell a „pótkötél”, hogy senki ne fagyjon meg. Megmutatta a fazekakat, amikben az erdőben szedett bogyókból a szörpöt, lekvárt szokott készíteni, és még vendégül is látott minket forró áfonyaitalra és sütikre. Mesélt a nagyapjáról, aki sámán volt, megmutatta a sámándobját és azt is, hogyan használták régen, de ezt csak módjával, mert nagy becsben tartja, nem veszi elő csak úgy. 

Végtelenül megható volt, ahogy arról beszélt, hogy amikor szüretelni megy az erdőbe, mindig hálát ad a Földanyának, engedélyt kér, hogy szedhessen ezt-azt, és megígéri, hogy csak annyit visz el magával, amennyire szüksége van, nem többet. Ezen a ponton már túlzás nélkül könnyekig hatódtunk, olyan tiszta, szép volt Irene életfilozófiája. Megkérdeztük tőle, hogy mégis mit szoktak csinálni télen, amikor hónapokig sötét van és dermesztő hideg. A válaszát azóta is idézzük:

„Mi, finnek nyáron horgászunk és szerelmeskedünk. Télen ugyanez, csak horgászás nélkül.”

Ezen még a reptérre tartó buszon is nevettünk. 

Bye-bye, Finnország!

Táskáinkban az Irene segítségével készült ajándékok, némi rénszarvaspástétom, szívünkben meg hála és melegség volt, amikor felszálltunk a gépre. 

Ez alatt a pár nap alatt annyi élménnyel gazdagodtunk, olyan szép arcát láttuk a természet és az ember együttélésének, hogy azt tényleg nagyon nehéz szavakba önteni. 

Fantasztikusakat ettünk, elképesztő kiállításokat láttunk, a természet meg tényleg elkényeztetett minket a szépségével. Sehol sem kellett sorban állnunk, nem volt tömeg, az idő csodálatos volt, az emberek pedig végtelenül kedvesek, derűsek, és ami a legfontosabb: imádják az országukat. Nem verik a mellüket, nem hordják fenn az orrukat, csak becsülik, amijük van, együtt vigyáznak rá, abszolút példaértékű és inspiráló módon. 

Azóta mindenkinek mondjuk, hogy ha csak teheti, repüljön nyáron északra, és csodálja meg ezt az elképesztő, varázslatos helyet. 

Szabó Anna Eszter és barátnőinek Elszabadulva Finnországban utazós vlogja első részét ITT, második részét pedig ITT találod. 

Szabó Anna Eszter