Kétszer láttam életemben, mégis hatással van rám. Kölcsönhatásban vagyunk, és közben szuggerálom magamba a mantrát, hogy én ÖN-járok, baszki!

Jön, és ütközünk az utcán. Már a túloldalról kiszúr engem, a szoknyámat és a táskámat. Szobahőmérsékletű vizet hoz, pontosan ahogyan szeretem, és nála van a beígért chips is, amire aztán végképp nem is számítottam – finom meglepetés tőle. Keresünk egy nyugis helyet, ahol benyomjuk, és közben elmeséli nekem a tandemugrását. Szerinte nem olyan nagy dolog, szerintem meg igen is az leugrani 4000 m magasról! Iszom a szavait, mert vagányak és szépek. Közben affektálok picit, és néha anyázok egyet, mert nehéz a táskám, és egyik percben megsülök, a másikban pedig megfagyok... (Mintha klimaxolnék. Durva, hogy szívatnak még mindig a hormonjaim.) Meg akarja mutatni az új felfedezését, a szilvásgombócozót, ami éppen nincsen nyitva. Egyetértünk, hogy még Picasso művészete előtt ránk fér egy vodka-szóda. Igen, határozottan. Kettő lesz belőle végül, de mit számít, nyár van, és szombat délután.

Én meg beszélek. Pofázok. Beavatom a legújabb tervembe, Olbiába, hogy milyen módon jutnék oda... Áradozok minden olasz vágyamról, még Palermóról is. Közben megvitatjuk, hogy a szódabikarbóna+ecet kombó mekkora királyság a fürdő takarításakor. Vicces, hogy ilyenről csacsogok egy pasival. De jó is, hiszen feltételezi róla, hogy önálló, és takarítani is tud (és még főzni is!). Elindulunk, villamosra várunk. Bliccelünk. Ő elvi okokból, én meg csak az adrenalin miatt, de leginkább miatta. Felkínálja, hogy hagyjam a cuccom a lakásán. Természetesen nemet mondok, mert nem érzem szükségét, és főleg nem akarok alibit arra, hogy felmenjek hozzá.

Kúszunk a városban, csalunk a BKV-n. Ott vagyunk, egymás aurájában, a nyakakban, hátakban, sóhajokban, véletlen érintésekben, amik mélyek és izgalmasak. Érzem a szagát, ami nem tolakodó és hivalkodó, hanem kedves. Érezheti az enyémet is, ha a hajamhoz hajol, vagy véletlenül fogja meg a hátamat, és/vagy a hátsómat. Végighasítunk a 2-es villamossal, rácsodálkozunk, hogy mennyire szép Budapest, aztán átmegyünk a Lánchidon, vegyülünk a turistákkal, sorban állunk, és feltolakszunk a buszra utolsónak, megérkezünk a Várba. Szökellek a macskaköveken nyolc centiben, mint egy zerge, átfon a karjával (nehogy már eltaknyoljak, és  véresen összetörve fetrengjek a virágos ruhámban a földön). Tehát, stílusosan lépkedek, mintha csak Rómában járkálnék, és itt van mellettem és fog, és ez nagyon jó érzéssel tölt el.

Én is belé kapaszkodom, hogy legyen a bástyám arra a kis időre, amíg eljutunk a bejáratig, mert ugyan kibaszottul „independent” vagyok, de akkor is, néha jól jön egy pasi mellém, mert titokban be kell látnom, hogy szükségem van rá.

Végre megérkezünk a helyszínre (épphogy) az utolsó turnusban. Ledobálom a málhákat, és belevetjük magunkat a kultúrsokkba. Érdekesnek mondható, és mással össze nem téveszthető. Leszakadunk egymásról, mindketten a saját tempónkban ízleljük Pablo munkáit, aztán néha összeakadunk. Nem véletlenül megállunk, és megsimítjuk a másikat, egymás fülébe suttogunk, mosolyt küldünk, figyelünk messziről arcokat, testbeszédeket: kóstolgatjuk egymást. Kint felocsúdunk a melegtől, és a szikrázó napsütéstől. Indulnom kell haza, mert várnak. Már lebeszéltem korábban. Nem maradok kajálni, sem bulizni, sem csavarogni, sem aludni. Tudja, hogy hiába is próbálna marasztalni, elszánt vagyok. Már megint a nyakamban van (megőrjítenek a nyakas és hátas dolgok!), picit megkívántam, és érzem, hogy ő is engem. Finoman csókolzunk.

Visszaszivárgunk a Széll Kálmánra. Átadom a sebgyógyító elixírt a horzsolásaira, és elköszönünk egymástól. Smárolunk, és ellibbenek a metrógödörbe. Még végignézheti a riszajárásom (nem nézek hátra, csak egyenesen előre megyek), a vonatomat épphogy elérem a déliben.

Ahogy betoppanok a lakásba, üzenetet olvasok, hogy rendben megjöttem-e, válaszolom, hogy igen. A taxira költöttem azt a pénzt, amit busz és villamosjegyre vertem volna el: tiszta haszon. Még rám dob egy-két szót, és szmájlit, én meg vissza.

És aztán megyek, hogy kémleljem az eget: keressem a perszóna Perseidákat. Kívánom, hogy itt feküdjön mellettem a fűben, a pikniktakarón, pilótakekszet tolva a szájába – nem is értem magamat: bakker, én Ms. Independent vagyok!

Ma azt írta, hogy hiányzom. Bevallom, hogy ő is nekem.

Fura