Mindegy, hogy 20 vagy 50 éves vagy, ha látod a változást, megérzed a mulandóságot is
Idén töltöm a 30-at, és az elmúlt négy-öt évben arra lettem figyelmes: a testem-lelkem rengeteget változott. Hát hogyne tette volna, elvégre ez a dolgok természetes menete – ahogy mondani szokás: születésünktől kezdve haldoklunk –, és egy kétéves meg egy ötéves szervezete is máshogy működik. Mégis, ha szóba kerül a téma – pláne a nálam idősebb korosztállyal – sokan elhúzzák a szájukat: „jaj, hagyjál már, mit meg nem adnék, hogy annyi idős legyek újra, mint te.” De mégis miért van az, hogy korosodásról, az idő múlásáról csak 40 felett beszélhet az ember? Miért ne érzékelhetnénk mi, késői 20-as, korai 30-asok is magunkon az idő változását – még akkor is, ha az más tünetekkel, dilemmákkal jár? Takács Dalma szubjektív írása.
–
Az, hogy ki számít idősnek, meglehetősen relatív. Jól emlékszem, hogy 15 évesen úgy néztem a barátnőm 25 éves pasijára, mintha már fél lábbal a sírban lenne. Ezzel szemben gyakran eszembe jut az is, amikor arról kérdezték André Kosztolányit 90 éves korában, mit csinálna másképp, ha újra 20 lehetne, ő pedig úgy válaszolt: „Húúúúsz? Ha újra hetven lehetnék!” Csakhogy coelho-i „magasságokba” merészkedjek: mindenki fiatal valakihez képest, és mindenki öreg másvalakihez képest, ugyanakkor ezer példát láthatunk rá, hogy a személyiben szereplő szám nem törvényszerűen mutat összefüggést életenergiával, tettvággyal, fizikai erőnléttel. A változás tényének állandósága viszont elvitathatlan. (De tegye fel a kezét, aki ugyanúgy érzi magát, mint tíz évvel ezelőtt!) A kérdés már csak az, hogyan kezeljük ezt a tényt.
Az elmúlt években mind a testem, mind a lelkem, mind pedig a preferenciáim változtak. Míg tizenévesen boldogan zabáltam kétpofára hajnali kettőkor a gyorskajákat, ma garantált másnapi rosszullétet hoz egy ilyen impulzusdöntés. Ha smink nélkül megyek valahova, gyakran megkérdezik, hogy rosszul aludtam-e. (Nem, így nézek ki. Ez az arcom.) A szervezetem lassabban regenerálódik egy-egy betegségből, nem bírok hajnali hatig bulizni – és ami még durvább: nem is akarok! –, többet kell edzenem azért az eredményért, ami anno alanyi jogon járt, a barátnőimet pedig nem vásárolni, hanem szülési tanácsadásra kísérem. Ja, és mint időről időre kiderül, még ciki is vagyok, ugyanis továbbra is szeretem a skinny jeanst.
De ezzel nem vagyok egyedül. A kortársaim között hasonló témák röpködnek, amik noha egyénileg eltérnek, ugyanúgy az idő múlásának felismeréséből gyökereznek: vajon miért karikás mostanság mindig a szemem? Miért nem érzem már jól magam óriási társaságban, hangzavarban? Milyen a keresetem ahhoz képest, amit elképzeltem magamnak? Vajon mikor kéri meg végre a kezem a párom, mikor lesz gyerekünk? Vagy: én még nem érzem magam minderre késznek, de úgy látom, körülöttem mindenki ezt csinálja.
A változás ijesztő. Akkor is, ha 60-70 éves korban, csökkent teherbírásban és romló látásban nyilvánul meg, de – engedtessék meg – akkor is, ha az élet egyharmadánál, az első ősz hajszálban, az első komoly döntésben realizálódik.
Hogy miről szól ez a szorongás? Az általános vélekedéssel szemben egyáltalán nem arról, hogy vén banyának érzem magamat, aki felett elment az idő, és akinek már illendő lenne sírhelyet váltani. Noha azt is érvényesnek érzem, hogy igenis szoronghassak például a külsőmmel kapcsolatos változásokon, a dolog magja ennél sokkal mélyebben gyökerezik: ha látod a változást, megérzed a mulandóságot is. A mulandóságát életszakaszoknak, preferenciáknak, vágyaknak, külső attribútumoknak, barátságoknak, társaságoknak. És noha ezekben rengeteg pozitív és megkönnyebbülést okozó tényező van – például nagyon örülök, hogy már nem kell azon aggódnom, ghostingol-e Tinderen valaki, mert van egy stabil és biztonságos kapcsolatom –, elkerülhetetlen az érzés, amit a Quimby is megfogalmazott: „ami egyszer volt, újra nem jön el”. Ezt a mondatot pedig hajlamos vagyok őrült keserűséggel és fájdalommal ízlelgetni – ami egyben azt is jelenti: megfeledkezem arról, hogy 15 év múlva meg majd erre a jelenlegi pillanatra gondolok vissza ugyanígy.
És hogy mi az, ami mégis racionális keretbe rendezi mindezt? A tény, hogy az izgalom, az örömforrás, az energia nem vész el, csak átalakul, és hogy noha sok dolgot megszépít a nosztalgia, a hátam közepére sem kívánnám még egyszer például mindazt, ami nehéz volt, és amit mára megfejlődtem.
Igen, lehet, hogy már nem stoppolok el egy másik országba koncertre, hogy aztán a pályaudvaron aludjak, ellenben mivel van önálló keresetem, tervezhetek magamnak egyszerre izgalmas és komfortos utazást. Lehet, hogy már nem csókolózom valakivel újra először, de ha hazaérek, itthon vár egy elképesztően jó társ, akinél nem kell folyton azon aggódni, visszaír-e. Lehet, hogy előbb meglátszik a bőröm állagán, ha elcsábít a gyorskaja, de ismerem is végre annyira a szervezetem, hogy tudjam, mire van szüksége a nehezebb napokon.
Lehet, hogy beesettebb a szemem, mint kamaszként, de végre vannak olyan társas kapcsolataim, ahol nem ez alapján mérik az ember értékét.
És lehet, hogy soha többé nem leszek huszonéves, de érezhetem magam fiatalnak 30, 40, és akár 70 évesen is – ám ehhez nem az kell, hogy eltagadjuk az idő múlásának tényét, hanem az, hogy azt elfogadva, a jelen lehetőségeit kiaknázva hozzuk ki a legtöbbet a mostból. Ideális esetben még csak az életem egyharmadánál vagyok, de öregszem. Ugyanúgy öregszem, ahogy tíz és húszévesen is tettem, csak most hangosabb a felismerés. Ez pedig nem lesz másként attól, hogy nem beszélünk róla, hogy nem vállaljuk a vele járó érzelmi munkát. Hiszek benne, hogy az élet végességének, a pillanat mulandóságának a felismerése kell ahhoz ugyanis, hogy az örök nosztalgiázás helyett megértsük a jelen fontosságát, és – a lehetőségeinkhez mérten – kihozzuk belőle azt a maximumot, amire majd jó lesz aztán visszagondolni. Nem keserédességgel, hanem örömmel, mondván: basszus, micsoda tartalmas életem volt!
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ fcscafeine
