–

Fiala Borcsa/WMN: Magyarul Bonjour Madame címen jelent meg a könyved, de az eredeti úgy hangzik, hogy There are no grown ups – azaz Nincsenek felnőttek. Megmondom őszintén, 41 évesen olvasva a művet engem nagyon meglepett, hogy te csak a negyedik ikszen túl kezdted magad felnőttként kezelni. Tényleg így van?

Pamela Druckerman: Igen, valami ilyesmi. Miért vagy ezen meglepődve?

F. B./WMN: Eddig azt hittem, 25, legkésőbb 30 éves kortól az ember már felnőttnek számít, és annak is érzi magát.

P. D.: Vicces amit mondasz, épp most jelent meg a könyv Olaszországban is. Ők viszont úgy voltak vele, hogy

„Negyven??! De hiszen az túl fiatal ahhoz, hogy felnőtt legyen!”

F. B./WMN: Értem. Akkor talán csak újra kellene definiálnunk a fogalmat. Számodra mit jelent felnőttnek lenni?

P. D.: Azt hiszem, az én elképzelésem erről még a gyerekkoromból eredeztethető. Onnan származik az a nagyon eltúlzott, szinte már karikatúraszerű, mindenható istenfigura, akinek kizárólagos hozzáférése van a nagy igazságokhoz. Lehet, hogy ez az amerikai álom, amikor azt képzeljük, egy nap majd valóban mindentudók és tökéletesek leszünk. Valószínűleg én ehhez a feltételezéshez ragaszkodtam az átlagnál hosszabb ideig. Olyan lett számomra, mint egyfajta vallás.

F. B./WMN: Nagyon ijesztőnek találhatod akkor a felnőttséget.

P. D.: Így van. Hiszen felnőttként te leszel a dolgok legfelső bírája. Az a személy, aki eldönti, kiválasztja, tudja. Aki ismeri a különbséget fontos és lényegtelen között, aki a világot irányítja. Az élet nem más, mint feladatkörök átruházása generációról generációra. Maga az érzés, hogy ezt a terhet ezúttal neked kell vinni, hogy amit most te csinálsz, az fog továbbmenni, és ezzel valójában történelmet is írsz, óriási nyomást tesz az emberre. De el kell fogadni ezt a nyomást, magadévá kell tenni ahhoz, hogy valóban felnőhess.

F. B./WMN: Azt írod a könyvedben, hogy a férjedet – aki nagyjából egyidős veled – annak idején azért választottad, mert ő már akkor is felnőtt volt, és neked szükséged volt egy ilyen biztos támaszra harmincvalahány évesen. Gondolod, hogy a férfiak hamarabb lesznek érettek?

P. D.: Nem. De azt hiszem, az ő esetükben ritkábban jelenik meg az imposztor-szindróma. Nekik nem okoz akkora gondot belenőni a felnőttszerepbe.

F. B./WMN: Elég sokszor említed az imposztor-szindrómát saját magaddal kapcsolatban, gyakran vallod meg, mennyire bizonytalannak érezted magad bizonyos helyzetekben. Mindezzel együtt mostanra már szakértőnek számítasz a gyereknevelés terén, és most a negyvenes kor, a felnőttség, illetve az életközépi válság kérdésében is. Hogyan tudod ezt a kettőt összeegyeztetni?

P. D.: Először is a gyerekeim például egyáltalán nem tartanak olyan fene nagy nevelésügyi szakembernek. (Nevet.)

Az imposztor-szindróma lehet negatív hatással az emberre akkor, ha megakadályozza abban, hogy előbbre jusson a karrierjében. Viszont arra is jó lehet, hogy megőrizzük az őszinteségünket önmagunkkal szemben.

Én inkább vagyok bizonytalan a képességeimet illetően, minthogy túlságosan elszálljak. Még az is lehet, hogy magamat sújtom imposztor-szindrómával, hogy ezzel is biztosítsam a nyitottságot az új dolgokra, ötletekre, és ezzel is meg tudjam őrizni a szakmai alázatomat.

F. B.: Egyszóval az önbizalomhiány és a tökéletlenség tesz valakit tökéletessé?

P. D.: Ez nagyon édesen hangzik, de persze nem erről van szó.

F. B./WMN: Mostanra viszont abszolút hitelesen alakítod a magabiztos felnőttet. Emlékszel az első sokkoló élményre, amikor valóban felfogtad, hogy szülő vagy és felnőtt? Nekem az a tapasztalatom, hogy az ember például szülőnek sem kezdi el azonnal érezni magát, amint a kezébe nyomták az újszülöttjét.

P. D.: Igen, emlékszem egy beszélgetésre anyukámmal, amikor a lányom még nagyon kicsi volt. Arról panaszkodtam neki, hogy ez a feladat mennyi felelősségérzettel jár! Azt hiszem, titokban arra vágytam, hogy válaszul rálegyintsen: „Ó, nem nagy ügy, drágám, abszolút jól fogod tudni kezelni.” Ehelyett buzgón bólogatott: „Úgy bizony! Tényleg óriási felelősség.” Akkor értettem meg, hogy ez a valóság, ez van. Hogy senki nem fog engem megszabadítani ettől a nyomástól. Azt hiszem, a szülővé válás is felnőtté tesz valahol. Meg az, hogy az ember egyre idősebbé válik. De például ha látod a régi pasijaidat, attól is felnőttnek érezheted magad. A pocakosodó, kopaszodó exeidet.

F. B./WMN: A felnőttségnél is vissza tudsz idézni egy olyan mérföldövet, mint az imént, a szülővé válásoddal kapcsolatban?

P. D.: Egyszer, a Nem harap a spenót című könyvem megjelenését követően meghívtak egy egyetemre, ahol francia szociológusoknak kellett előadnom. Először nem is értettem, miért engem hívtak, hiszen nyilvánvalóan ők itt az igazi szakemberek, az én művem hozzájuk képest csak egy amatőr dolgozat. Még az is megfordult a fejemben, hogy csupán meg akarnak alázni, amiért nekem mégis olyan nagy nyilvánosságot kapott a könyvem. Mindezzel együtt elmentem. Szerintem nagyon jó munkát végeztem, alaposan felkészültem, és jól elő tudtam adni a gondolataimat. Elég kemény kérdéseket is kaptam, amiket rendben megválaszoltam. Megtapsoltak, aztán felmentünk az emeletre, hogy igyunk egy pohár bort, beszélgessünk kicsit. És akkor jöttem rá, hogy abszolút egyenrangú kollégának tekintenek, olyannak, akinek vannak mérvadó gondolatai a témában. Ott ébredtem rá, hogy valóban így van, hiszen ezeket a dolgokat én már rendkívül alaposan átgondoltam.

F. B./WMN: Nagyon őszintén írsz a házasságodról, az éppen megjelenő válságokról is, ahogy azzal kapcsolatban sem köntörfalazol, hogy a férjed a negyvenedik születésnapjára egy édeshármast kért veled és egy másik nővel. Nehezen hoztad meg a döntést, hogy akkor megadod neki, amire vágyik?

P. D.: Nem, elég gyorsan és spontán határoztam el. Jó mókának, izgalmasnak és újszerűnek tűnt.

F. B./WMN: Megváltoztatta ez az élmény bármiben is az életedet? Mégis, látni a férjedet egy másik nővel az ágyban…

P. D.: Mint szexuális élmény, tízből hat és felet adnék rá. Összességében viszont fantasztikus élmény volt. Életre szóló. Az egész életemet megváltoztatta, hogy utána írtam erről egy cikket, ami hozzásegített, hogy megtaláljam a saját írói hangomat.

Korábban a mindentudó, távolságtartó, névtelen újságíró szemszögéből írtam a cikkeket. Az édeshármasnál viszont a saját személyes tapasztalataimra hagyatkoztam, ezeket vettem górcső alá. Nagyon élveztem, hogy így írhatok, és fantasztikusak lettek a visszajelzések is.

Ez végül megnyitott bennem valamit, ami aztán a szülős könyvem megírásához is vezetett, még ha a téma ott, ugye, egészen más is. Úgyhogy egészen sorsfordító élmény lett végül. Leszbikus ugyan nem lettem tőle, de író igen.

F. B./WMN: És te mit kaptál a negyvenedik szülinapodra?

P. D.: Sajnos már elfelejtettem, de az biztos, hogy távolról sem volt ennyire klassz.

F. B./WMN: Gondolom, nem egy más felállású édeshármas volt az ajándék, arra csak emlékeznél… Egyébként mit gondolsz, könnyebb vagy nehezebb manapság negyvenesnek lenni, mint pár generációval korábban?

P. D.: Mindenképpen könnyebb. Az előre várható élettartam évtizedenként 2,3 évvel növekszik. Így a negyvenes éveid tulajdonképpen nem is számítanak már középkornak. Valahogy most az ember negyvenesen fiatalabb, mint régebben. Emellett sokkal jobb gyógyszerek is vannak manapság, az például, amivel az én betegségemet kezelték, húsz éve még nem is létezett.

F. B./WMN: Szó esik a könyvedben az életközépi válságról is, ami legelőször fogalomként Elliott Jaques művében jelent meg. Mit gondolsz, valóban létezik a kapuzárási pánik, vagy azért van, mert „feltalálták”?

P. D.:

Sok embert ismerek, akiknek nem volt kifejezetten krízisben az életük, de mégis a negyvenes éveikben döbbentek arra rá, hogy meg kell változtatniuk bizonyos dolgokat.

Ott van például az egyik barátnőm, aki marketingesként dolgozott egy nagy cégnél, aztán egyik napról a másikra hátat fordított ennek, és belekezdett a saját vállalkozásába. Egyszer csak úgy érezte, elege lett abból, hogy más szekerét tolja. Az erőforrásait, a tehetségét és a kapcsolatrendszerét inkább a saját hasznára szerette volna fordítani. Vagy ott van a másik ismerősöm, aki a harmincas évei során végig egy regény megírásával próbálkozott, hogy aztán negyvenévesen ráébredjen, ő valójában nem született írónak, és a nagy mű soha nem fog elkészülni – amit egyébként körülötte mindannyian sejtettünk. Ennek a beismeréséhez nagy bátorság kell, és hatalmas megkönnyebbülést jelentett neki.

F. B./WMN: Van különbség aközött, hogyan élik meg az életközépi válságukat a franciák és az amerikaiak?

P. D.: A francia nők talán nem érzik magukat szexuálisan olyan jelentéktelennek a középkoron túlhaladva. Ők nem pánikolnak be, hogy a negyvenes éveik végeztével már a kutya sem fogja őket megkívánni.

F. B./WMN: Írtál egy könyvet a különféle kultúrák és a hűtlenség viszonyrendszeréről is. Igazság szerint engem mindig nagyon érdekelt a hosszú távú monogámia és hűség kérdésköre, és még nem tudtam dűlőre jutni, hogyan is gondolkodjak erről. Abban a szellemben nevelkedtem, hogy a házasfeleknek mindig és minden körülmények között hűségesnek kell lenniük a másikhoz – ami a könyvedben leírtak, illetve a környezetemben tapasztaltak szerint olykor hatalmas naivitásnak tűnik. Te hogyan vélekedsz erről a kérdésről?

P. D.: Amerikában is az a hozzáállás, hogy a férjnek és a feleségnek hűnek kell lennie egymáshoz, és ha valaki félrelép, az tulajdonképpen a házasság végét jelenti, hiszen akkor az egész kapcsolat egy óriási nagy színjáték volt. Nem a szex, hanem a hazugság miatt. Az amerikai házasságokban arra törekszenek, hogy egyáltalán ne legyenek benne titkok, mert akkor nem érzik igazinak. Azt tartják, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha átlátható vagy. Franciaországban viszont úgy vélik, a hűség ideális egy házasságban, de nem ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenki mindig mindent tudjon a másikról, és nem érzik veszélyesnek a titkokat sem. Sőt, a titkok (nem feltétlenül a romantikus jellegűek) szolgálhatnak izgalmas meglepetésként is. Hiszen néha kell, hogy képes legyél új, friss dolgokat mutatni a párodnak. Emellett pedig szükség van a személyes szabadságra és függetlenségre.

F. B./WMN: Végezetül hadd kérdezzelek meg, milyen tanácsot adnál egy most húszévesnek?

P. D.: Ne higgyék azt, hogy mindenki állandóan róluk gondolkodik.

 

 Fiala Borcsa

A szerzővel péntek este élőben is beszélget Fiala Borcsa. Esemény ITT elérhető!

Képek: Dmitry Kostyukov