Ülök az autóban. Félig kigurultam a garázsból, jár a motor. Nem merek elindulni. Reszketek. Nem kapok levegőt. Izzadt tenyérrel szorítom a kormányt, pedig odakint farkasordító hideg van. A hátamon is hideg veríték csorog. Didergek. Egy pillanatra eszembe jut, hogy hagyom az egészet a francba, nem megyek bevásárolni. Én erre képtelen vagyok. Inkább visszakúszom a kanapé sarkába, magzatpózba. Akkor fáj a legkevésbé. Ott nem lát senki. Senki ne nézzen rám. Nem tudok emberek közé menni. Persze nem tehetem meg. Gondolnom kell a gyerekekre. Leküzdöm a feltoluló hányingert, nagy levegőket veszek. Nekiindulok.

Állok a a hűtőpult mellett. Kapkodom a levegőt, félek, hogy elájulok. Az meg hogy nézne ki. Csak az tartja bennem a lelket, hogy nem akarok szégyenszemre kiterülni a felvágottas pult mellett, lefejelve egy csomag csécsi szalonnát... vagy utolsó szalmaszálként belekapaszkodni egy rúd kolbászba. Nagy keservvel megmozdulok. Reszketegen teszem egyik lábamat a másik után, lassan, fájdalmasan, mint egy végstádiumú haldokló. Igaz, valami tényleg napok óta halódik bennem. Akkor kezdte az agóniáját, amikor

kiderült, hogy a férjem, a párom, a barátom, a házastársam úgy döntött: inkább új életet kezd. De megnyugtatott. Nem azért teszi, mert a régivel baj volt.

Nem, azt is szerette, két teljes évtizedig. Még mindig szereti. De most új életre vágyik. És szerelemre. Aztán összecsomagolt, és elment. Itthagyott. Elhagyott. Ízlelgetem a szót. Olyan hidegen koppan, idegenül cseng.

Otthon vagyok. Az utóbbi időben már épp kezdtem volna őket elengedni, de most újra visszabújok a gyerekeimbe. Megnyugtat a közelségük, a hétköznapok változatlanságainak harmóniája. Hogy van velük feladat, ami eltereli a gondolataimat. Hogy van egy biztos pont, amibe kapaszkodhatok. Hogy velük biztonságban, és magam lehetek.

Az utcákat járom. A torkomban napok óta kemény gombóc ül, a gyomorszájamat egy kő nyomja le. Kár, hogy nem tudok sírni, úgy talán könnyebb lenne. Időnként pánikrohamok kapnak el. Most már könnyebb. Tudom, fél-egy óra, és elmúlnak. Utána kell még egy kis idő, de újra a régi vagyok. Legalábbis kifelé. Olyan ez, mint a szülés. Ott is az tartotta bennem a lelket, hogy a gyötrő kín egyszer csak véget fog érni. Hiszen semmi sem tart örökké.

A mostani állapotom is efféle. Rettenetes, de véges. Most is vajúdok. Valami meghalt, de a helyébe valami újjászületik. A szülés pedig erős fájdalmakkal jár. Meg néha fuldoklással, néma üvöltéssel, összeszorult torokkal, szétcincált lélekkel, ripityára tört szívvel. Egy lehetséges élet elveszített reményével.

Egyedül fekszem a dupla ágyon. A saját oldalamon. A másik fele érintetlen, hideg és üres. A plafont nézem. Félek.

Az egész belsőmet görcs rántja össze. Száraz a szám. Nyirkos a tenyerem. Hiába vagyok halálosan kimerülve, nem tudok aludni. De hisz vajúdás közben nem is lehet.

Telnek a napok, érzem a változást. Valami megmozdult. Valami fejlődni kezdett bennem. Lassan véget ér a rémálom.

 ...

A tükör előtt állva végigsimítok az új páncélomon. Nem hordtam ilyesmit kamaszkorom óta. Nem volt rá szükségem. De most kedvtelve húzom rajta végig az ujjaim. Megkocogtatom. Jó erős, kemény, strapabíró. Acélos. Ezen már nem hatolhat át semmi. Mert ez egy igazi szuperhős ruha. Nagyot sóhajtok. A kifújt levegővel végre szabadjára eresztem a pánikot, a szorongást, a félelmet, a szomorúságot és a fájdalmat. Már nincs rájuk szükségem, a haldoklás és a vajúdás véget ért.

Kilépek a szobámból. Tudom, e pillanatban új szuperhős született.

Én lettem a Szupercinikus. És soha többé nem veszem le a páncélom.

Fekete Olga