–

WMN: Tőled ki és mikor kérdezi őszintén: Hogy vagy?

F. B.: A pasim rendszeresen meg szokta kérdezni, és ő azon kevesek közé tartozik, akiknek el is mondom őszintén.

M. Zs.: Vannak, akikkel hetente lefutjuk a „mi újság veletek?”-kört, de ezekben a kapcsolatokban jellemzően inkább csak a felszínt kapargatjuk. Van viszont egy maroknyi ember, aki ha megkérdezi, hogy vagyok, akkor tudom, tényleg rám kíváncsi.

K. C.: Szerencsésnek érzem magam, mert sok olyan ember vesz körül, akik gyakran kérdezik, és őszintén kíváncsiak is rá, hogy hogy vagyok. A legközelebbi szeretteimnek pedig sokszor meg sem kell kérdezniük, érzik, hogy éppen jól, vagy rosszul vagyok.

WMN: Miből tudod, hogy őszinte a kérdése?

F. B.: Onnan, hogy általában figyel a válaszra akkor is, ha hosszan fejtem ki. De amúgy sok embernél érzem, hogy inkább azért szokták kérdezni a „hogy vagy?”-ot, mert ők akarnak elmondani valamit. Ez pedig nem zavar, mert egyrészt a magam sztorijait jól ismerem, a másikét meg nem, úgyhogy az általában érdekel.

Ha pedig bennem van nagy közléskényszer, de épp senki nincs, aki meghallgatna, akkor mindig fordulhatok az írás felé.

M. Zs.: Nagyon kevés ember van, akit a legmélyebb pillanataimba is beengedek. Ez idővel alakult így, néhány éve még sokkal bátrabban nyíltam meg, de voltak, akik ezzel nem tudtak mit kezdeni, mások pedig simán továbbadták, amit megosztottam velük. Ezekből aztán lassan megtanultam, hogy mikor őszinte a kérdés.

K. C.: Hogy valóban értő figyelemre lelek a másikban, hogy tényleg rám figyel, nemcsak hallgatja, hanem hallja is, amit mondok. Nem magáról kezd el beszélni, hanem valóban arra reflektál, amit én elmondtam.

WMN: Honnan tudja a másik, hogy te figyelsz rá, ha ezt kérdezed tőle?

F. B.: Hát, ezt a másiktól kellene megkérdezni. De egyébként a szememből azt hiszem, lehet látni. Ha üveges, akkor csak udvariasságból kérdeztem.

M. Zs.: Sajnos nem mindig vagyok jó hallgatóság. Amikor megkérdezem valakitől, hogy hogy van, az mindig őszintén jön, de időnként beleesem abba a hibába, hogy nem hallgatom végig a választ. Inkább elkezdek a dologhoz kapcsolódni a saját tapasztalataimmal és gondolataimmal – amitől a másik úgy érezheti, hogy mégsem róla szól a beszélgetés. Úgyhogy ezen igyekszem változtatni, és ha nem vagyok biztos benne, hogy csak hallgatóság, vagy tanács is kell, akkor megkérdezem, mielőtt megosztom a másikkal a saját meglátásomat.

K. C.: Igyekszem én is jelen lenni, figyelni, meghallani, amit valóban mondani szeretne, támogatom a jelenlétemmel, a figyelmemmel, és ha van rá lehetőségem, megpróbálok valami olyat mondani, ami valóban támasz, segítség lehet a számára. 

„Ha sz@rul vagyok, százhúsz százalékon kárálok” – Hello, WMN! bemelegítés Pottyondy Edinával

Hello, WMN! – 2023. május 5. – SzAE

 

WMN: Hogyan mondod el, és mennyire mered vállalni, amikor épp jól, vagy rosszul vagy?

F. B.: Neveltetésemből adódóan alapvetően „jókislány” vagyok (pedig szeretnék lázadóbb lenni, de lehet, hogy ezen már késő változtatni), ezért alapból úgy vagyok összerakva azt hiszem, hogy ne terheljem a problémáimmal a környezetemet. Emlékszem gyerekkoromból anyukám egyik elismerő megjegyzésére, azt mondta, én jó beteg vagyok, mert nem nyavalyogtam, nem panaszkodtam, hanem hevertem szép csendben az ágyamon. Szóval azt hiszem, majd haldokolni is roppant diszkréten és udvariasan fogok. Nagyon kevés ember van, akinél elhiszem, tényleg érdekli, hogy vagyok, meghallgat, rám szánja az időt, nem kell hadarva beszámolnom a hogylétemről, hogy belesűrítsem abba a két percbe röviden, tömören, amíg hajlandó odafigyelni. És pont ezért tartom az érző, értő, megtartó figyelmet hatalmas emberi gesztusnak, mindig meghatódom, ha megkapom valakitől.

M. Zs.: Ha van rá tér, akkor a legkisebb darabjaimra is széthullok, és ugyanígy tudok nagyon örülni is. Nagyon fontosnak tartom megélni az érzéseket – legyenek azok jók vagy rosszak –, és azt is, hogy ezt transzparens módon megtehessem egy kapcsolatban.

K. C.: Híres vagyok arról, hogy a jót és a rosszat is megélem, őszintén vállalom mások előtt. Valahogy ez az én működésem, a számomra fontos emberek előtt nem is tudnám palástolni, hogy épp min megyek keresztül. Nekem könnyebb így a mélységeken is átlendülni.

WMN: Ha azt érzed, most nem vagy összhangban magaddal, valami kibillentett, mit csinálsz, vagy kinek a segítségét kéred?

F. B.: Segítséget rettentő nehezen kérek, de ha valami rossz dolog történik velem, vagy valami nagyon foglalkoztat, akkor általában elmesélem a dolgaimat három-négy-öt embernek, és egyrészt az ő visszajelzéseik, reakciójuk alapján, illetve a többszöri elregélés során meg tudom oldani az ügyet.

M. Zs.:

 Sokszor volt, hogy egy-egy nehéz helyzetben magamra maradtam, és részben ennek köszönhetően nagyon nehezen kérek segítséget.

Ha nem vagyok jól, hajlamos vagyok inkább befelé fordulni és lezárni, amíg a helyükre nem teszem magamban a dolgokat. Ilyenkor általában kiteszem minden érzésemet egy képzeletbeli asztalra, egyesével megvizsgálom azokat, és csak később nyílok meg, amikor már látom, hogy merre kell indulnom a megoldás felé.

K. C.: Vannak körülöttem olyan segítő szakemberek, akiknek a véleményére, tanácsára támaszkodom, ha elakadok, megrekedek, de sok-sok év terápia van már mögöttem, úgyhogy sok esetben megvan a magam eszköztára, hogy át- és feldolgozzam az engem ért nehézségeket. A meditáció, a sport, az örömteli tevékenységek, az öngondoskodás, a belső munka mind-mind nagyon sokat segítenek.

WMN: Ha megbántasz valakit, és képes vagy bocsánatot kérni, hogy csinálod?

F. B.: Odamegyek és bocsánatot kérek. Vagy üzenetet írok. De ha megbántok valakit, az annyira szokott nyomasztani, olyan heves lelkiismeret-furdalásom van miatta hosszú ideig, hogy a bocsánatkérés a legkevésbé fájdalmas része ennek a folyamatnak.

M. Zs.: Az elsők között van a gyerekemtől tanult dolgok listáján a kölcsönös bocsánatkérés – amiben egyébként nagyon hiszek. Meg abban is, hogy egy bocsánatkérés önmagában nem sokat ér, ha utána nem beszéljük meg a problémát. Egyre tudatosabb vagyok abban, hogy ne „idegből” reagáljak, igyekszem időt adni, hogy megnyugodjunk, még magamban átgondolom, hogy mi okozhatta a nehézséget, aztán nyitok a másik felé – de van, hogy a másik megelőz ebben.

K. C.: 

Szétfeszít a bűntudat, ha valakit megbántok, úgyhogy azonnal bocsánatot kérek, ha úgy érzem, hogy hibáztam.

Ha nem feltétlenül értem, hogy mivel is okoztam rossz érzést a másiknak, azt akkor is mindig igyekszem elismerni, ami benne zajlik, és biztosítani arról, hogy ha megbántottam, nem szándékosan tettem, és elnézést kérek érte.

Az esemény támogatói: Triumph Flex Smart és a TorTer e-Design.

ITT tudtok jegyeket vásárolni az eseményre (az első felvonásra érvényes online közvetítésre május 9-től lehet jegyet váltani, erről a Facebook és Instagram-oldalunkon is kommunikálunk majd), illetve ITT találjátok az esemény részletes leírását.

Figyelem, az eddigiekkel ellentétben a beszélgetés nem fog felkerülni a YouTube-ra, úgyhogy aki nem szeretne lemaradni, az csapjon le az online vagy offline jegyekre!

Szabó Anna Eszter