Miklósa Erika: „Sokszor hibázom, ember vagyok”

Miklósa Erikával a kétezer-tízes évek elején találkoztam utoljára, akkor egy tévéműsorban beszélgettünk – grandiózus díszletek, tizenkét kamera és 120 fős közönség előtt. Neki ez a közeg természetes volt, hiszen a világ legnagyobb operaszínpadaihoz szokott, nekem kevésbé. Ezért is hívtam meg újra idén nyáron, egy „csupaszabb”, egyszerűbb és – számomra legalábbis – komfortosabb közegbe beszélgetni. És azért, mert Erika világa azóta a kétezer-tizenvalahányas interjú óta nagyot változott. Akkoriban egy apró, 160 fős faluban lakott, és amikor nem járta a világot, itt szervezte a közösséget. Azóta eljött Bakonykútiból, mert az „kivetette magából”. Sokkal kevesebbet utazik, az Éj királynőjétől ötszáz előadás, a színpadtól harmincöt év után elköszönt, hogy a fiatalok képzése felé fordulhasson. A velencei szőlőhegy szomszédságában, férje, Zsolt, és lányuk, Bíborka mellett pedig új otthonra talált, és megnyugodott. Az idillből azért néha ki-kizökkenti a közélet. Például az Operaház körüli ügyek, vagy épp az, amikor régi kolléganőjével, Rost Andreával keveredik nyilvános és keserű szóváltásba. (Spoiler: ez utóbbi ügyben légmentesen lezár.) Miért érzi néha „soknak” vagy éppen „hibaszázaléknak” magát? Hogyan ismerte meg a férjét, és hogyan hatott rá Bibi örökbefogadása? Milyen megküzdési módja van arra, ha nagyon megzuhan? És hogyan viszonyul a politikához (egyáltalán: mi számít neki politizálásnak)? Elviszlek magammal: Miklósa Erika.