Mondd a nehezen mondhatót! – Valentin-nap újragondolva

–

Vajon érvényessé tehetem számunkra ezt az ünnepet?

Egyáltalán, vágyom-e a már-már szükségszerűen giccses Valentin-napi apróságokra? Megtalálom-e a figyelmességnek azt a módját, ami bájosan, de igazul adja tudtára a társamnak: itt vagyok, figyelek rád, fontos vagy nekem?

Mindenekelőtt ténypajzsot kell tartanom azon vélemények elé, amik a Valentin-napot felfújt, felesleges amerikai importterméknek tartják.

Egyrészt azt gondolom, egyáltalán nem fontos, hogy egy ünnep hol és miben gyökerezik, ha a mostban örömet okozhat és közelíthet két embert egymáshoz, figyelmet, empátiát, gondoskodást, egy-egy kiemelt pillanatot, szép élményt hozhat a mindennapokba. Másrészt a Bálint-nap egy ízig-vérig európai ünnep. Az volt mindig is.

Ahogyan a Miklós-napnak, úgy ennek az alkalomnak is valós történelmi hőse van

Személye, története azonban sajnos teljes biztonsággal nem körvonalazható. Szent Bálint ünnepe 496-tól szerepel a katolikus naptárban, a kora középkorban azonban három Valentinus nevű püspök is élt, kiket később szentté avatott az utókor, a hozzájuk fűződő legendák egymásba fonódtak, összemosódtak a hosszú évszázadok alatt.

Egyikük az ókori Rómában szolgált, II. Claudius császár (268–270) idején. Az uralkodó egy időben megtiltotta a fiatal férfiaknak a házasodást, mert úgy vélte, az egyedülállókból jobb katonák lesznek. A püspök a legenda szerint titokban továbbra is esketett, így vált később a szerelmesek védőszentjévé.

Egy másik történet szerint a hitéért tömlöcbe vetett püspök visszaadta a börtönőr vak lányának látását, majd kivégzése előtt levélben búcsúzott tőle, amelyet így szignózott: „A te Valentinod”. 

Ebből a históriából nőhette ki magát később az a szép szokás, hogy a szerelmesek Valentin napján kedves üzenetekkel, kifejezetten ez alkalomra készített képeslapokkal lepik meg egymást.

Szólnak a feljegyzések egy bizonyos terni Szent Bálintról is, aki szintén a III. században élt. Ineramna (ma Terni) püspökeként térítő munkájával vívta ki a rómaiak haragját, s fővesztéssel végezte be életét. Egyes történészek szerint e két Bálint a valóságban ugyanaz a személy volt. Végül rajtuk kívül élt a korabeli Afrikában is egy Valentinus nevű püspök, róla azonban nevén és vértanúságának tényén kívül egyebet nem tudunk.

Szent Bálint mára a szerelmesek, a lelki betegek és az epilepsziával élők védőszentje lett

Kontinensünké az ünnep, ez már biztos, most lássuk, a virágtermesztők és az édességipar reklámhadjárata előtt hogyan szólították meg egymást Valentin napján a szerető szívek, volt-e autentikus módja a bálint-napi köszöntéseknek.

Eleinte kizárólag angolszász vidéken volt népszerű február 14-e. Gyökerei a XIV. századig nyúlnak vissza, jelképesen Geoffrey Chaucer angol költő alkalmi költeményének születéséhez kötik ünneplésének kezdetét. A madarak parlamentje című hosszú versében mindennemű szárnyas állat – sastól kakukkon és verében át a libáig – a természet istennője elé járul és fohászkodik, hogy párt találjon, több európai nép hitvilágához hasonlóan ugyanis angolszász vidéken is úgy tartották, tavaszra készülvén a madarak e napon tartják menyegzőjüket.

„…Mert ekkor volt Szent Valentin napja,

Amikor minden madár várható,

Mit ember ismer, az összes fajta.

Hatalmas, sűrű tömeg látható,

A föld, a tenger, minden fa és tó

Megtelt, alig talpalatnyi helyem,

Álltam, rést a tömegben nem leltem. […]

 

Mit is mondhatnék? Madárfajok mind.

Mi bír tollat, s valamennyi erőt,

Bárki láthatja összegyűlve itt,

A nemes Természet úrnő előtt,

És figyeli minden teremtmény őt.

Hogy válasszanak jól döntve, bölcsen,

Menyasszonyt s férjet egyetértésben.”

(Geoffrey Chaucer: Madárparlament, fordította: Németh Gergely Dániel)

A szív álmai

Valentin-párokat Angliában a XV. századtól kezdve említenek a feljegyzések, ők egymásnak e szép napon apró ajándékokat, de leginkább szívhez szóló üzeneteket küldtek míves képeslapokon.

Hogy a Bálint-nap a szerelmeseké, Shakespeare Hamletje is szépen idézi meg Ophelia egyik monológjában:

„Holnap Szent Bálint napja lesz,
Mindjárt reggel korán;
És ablakodnál, párodul,
Ott leszek, én leány.
Kelt a legény, felöltözött,
Ajtót nyitott neki:
Bement a lány, de mint leány
Többé nem jöve ki.”

A XVII. századi brit naplóíró, Samuel Peyps szövegeiből tudjuk, hogy e jeles napon papírból készült Valentin-kártyákat adtak egymásnak a szerelmesek, melyre aranybetűkkel írták üzenetüket.

E képeslapok készítését művészi fokra emelte a kor, a kézzel gazdagon hímzett kártyáktól kezdve a már-már kódexek részletességét idéző iniciálés grafikákon át az illatosított, legyezővé nyitható miniatúrákig született minden, amit csak szerető szív megálmodni és megalkotni képes volt. A műalkotások igényességével készült lapok mellé a hölgyeknek medalion, parfümös üvegcse, akár díszes varrókészlet járt, a férfiaknak pedig például tubákos szelence, de a csokoládé szintén szokásos ajándék volt már a korai időktől fogva, hiszen afrodiziákumnak tartották.

Az ünnepet mára hagyományosan kísérő botanikai érdeklődés kezdete a XVIII. századra tehető. Ekkortól kísérik virágok, csokrok a szerelmes üzeneteket.

A növényszimbolika minden nemzet és kultúrkör saját történetében igen régi hagyományokra vezethető vissza, ez éled újra a Valentin-napi ajándékozásban is: ha margarétát kapott a lány, az a tiszta szerelmet jelképezte, a vörös kamélia a lángoló érzelmeket. A Vénusz kedvenc virágaként ismert vörös rózsa pedig máig a romantikus szerelem jelképe mindenütt.

Tény, hogy Európa számos országába, így Magyarországra is a Valentin-nap Amerikát megjárva került.

Angol telepesek vitték magukkal a szokást a kontinensre, ahonnan a második világháború idején amerikai katonákkal érkezett vissza, immár valamelyest hígítva, az új világ ízlése és a kor divatja szerint. Ám, ha valaki elveszve érezné magát a mára talán kissé kiüresedni látszó reklám- és szívecskedömpingben, bátran nyúljon vissza a Bálint-nap eredeti gyökereiig! Azokig az időkig, amikor a bámulatos szerelmi üzenőkártyák nagy műgonddal első sorban azért születtek, mert a kor szemérmes etikettje nem, vagy igen kevés lehetőséget adott rá, hogy az emberek az érzelmeikről nyíltan beszélhessenek. Kapva kaptak hát az alkalmon, mikor megvallhatták, ami a szívük legmélyén dobog. 

Ma már mondhat bárki bármit, gyakorlatilag bármikor

Szabadosan és szabatosan, burkoltan és nyíltan, árnyaltan és bárdolatlanul, ahogyan jólesik. Gyakran teszünk közszemlére olyasmit, aminek privát szférában volna a helye és viszont, a hangos külvilágot olykor túl mélyre engedjük hatolni legintimebb tereinkbe. Megszólíthat bárki bárkit, megmutathatunk magunkból gyakorlatilag mindent a legnépesebb platformokon. Talán épp ezért egyre kevésbé vagyunk képesek valóban szólni egymással. Talán e talmi kapcsolódások jelenében épp ezért vagyunk végső soron mégiscsak egyedül. Anyanyelvünket körülbelül beszéljük, szép lassan elveszítjük szinonimáinkat, az árnyalatokat, a szavak a mindent mondás hangos univerzumában súlyukat veszítik.

Ezért azt gondolom, ha valamit ünnepelni lehet Bálint-napon, akkor az a kimondott, leírt, a megérlelt szó, ami két ember közé hidat épít.

Amit nem mondunk el máskor, mert rohanunk, mert nincs rá alkalom, mert könnyebb sután tenni-venni a csendben, mert egyszerűbb okot találni a hallgatásra, mint megszólalni, azt próbáljuk meg elmondani most.

A friss szerelmeseknek talán könnyű lehet, belőlük árad a vágy, szétveti őket a megismerés izgalma, egybeolvadni, összeforrni akarnak, és ez jól is van így. Szeressék egymást forrón, csak találják meg egymáshoz az örvénylő érzelmeiket leghűbben tolmácsoló szavakat.

A kimondás varázslat: ereje van, a szóval teremteni lehet, így hitte az ember évezredekkel ezelőtt is. Lényegében most sincs ez másként. Ne csak a test beszéljen tehát, bármily fiatal is, tanuljon meg szólni az elme, a lélek is. Árnyalhatják így egymás jelentéseit.

Akik azonban már hosszabb-rövidebb ideje élnek egymással szövetségben, akik túl vannak már lángoláson, megérkezésen, közösen viselt nehéz életszakaszokon, akár hosszú csendeken, akik már ismerni vélik egymást, és hóbortoktól apró rossz szokásokon és jellemhibákon át a levetkőzhetetlen mániákig olvasni tudják társukat, akik roskadtak már össze együtt és egymás mellett egyedül nehéz terhek alatt, esetleg szereztek közös útjuk során sebeket is, számukra nehezebb lehet a megszólalás. Arra buzdítom őket is, elég, ha halkan, de beszéljenek. Ha leírni könnyebb, hát úgy. Okok helyett célokat, kifogások helyett esélyt, hibák helyett erényeket, fogalmazzanak társuknak lózungok helyett apró igazságokat, nagy szavak és ígéretek helyett pillanatnyi békés jelen időt. 

Arról, amit érzünk, ma beszélni éppolyan nehéz, mint volt két- meg háromszáz évvel ezelőtt. Az okok változtak csak meg körülöttünk. Azt kívánom, legyetek erősek és bátrak, keressétek meg azt a maréknyi szót, amivel a kedveseteket megérinthetitek, amivel a csend pókhálóit leporolhatjátok, amivel friss levegőt engedtek körétek, hogy e pillanatnyi lágyulásba aztán a tavasszal újabb és újabb szavak érkezhessenek.

A vers forrása, a Shakespeare idézet forrása, (4. felvonás 5. szín, Arany János fordítása)

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Heritage Images / Contributor

Herold Eszter